A következő írás a karácsony kedvelőinek szól, grincsek, kérem, görgessenek tovább, hiszen lesz itt száncsengő, szaloncukor és fenyőillat bőséggel!
Mondanom se kell, én melyik táborba tartozom: már novemberben élesítem a karácsonyi dalokat a lejátszási listán, felhúzom a rénszarvasos zoknit, a fényfüzéreket legszívesebben nyáron is fent hagynám, és minden évben fehér karácsonyról álmodom… Hogy kezdődött mindez?
Visszaemlékezve gyerekkorom karácsonyaira, nem tudom felidézni, mikor mit kaptam, és hogy az ajándékoknak olyan nagy jelentősége lett volna. Az ünnep hangulata viszont mindig a kedvencem volt. Az izgalommal teli várakozás, és hogy mindenki egy kicsit átlényegült a jeles napok közeledtével. Az iskolában még a legszigorúbb tanító nénik is félretették a tantervet, és minden órán karácsonyi dalokat énekeltünk. Papírdíszeket készítettünk, azokkal ékesítettük az osztály fenyőfáját. Neveket húztunk, amit nagy titokban tartottunk (vagy nem), az iskolai ünnepségen megajándékoztuk egymást, és megható versekkel kalauzoltuk szüleinket is az angyalkás-csengettyűs mesevilágba.
A téli szünetben már vegyes érzéseim voltak, mert közeledett, amit vártam, és tudtam, hogy maga a karácsony este örömébe már belevegyül a szomorúság, hogy vége a varázslatos adventnek. Nem is maga az ünnep, hanem a ráhangolódás időszaka volt a legkedvesebb. Anyukám és a nagynénéim már napokkal korábban elkezdték készíteni a karácsonyi süteményeket. Nagymamám maga főzte a szaloncukrot, diósat és kakaósat, egyesével kivágta a papírokat, csomagolta, kötözte. Ezek és a réges-régi színes üveggömbök voltak a plafonig érő karácsonyfa legszebb díszei. A fát közösen díszítettük, apukám kibogozta az égősort, és ellenőrizte, nincs-e kiégve egy, mert akkor bizony oda az egész füzér. Akkor persze ki kellett mennünk a szobából, mert a kivilágított fát csak szent este láthattuk meg.
Ez volt az a nap, amikor mindig megkaptuk a bátyámmal, hogy „gyerekek, legalább karácsonykor ne veszekedjetek!”, és ezt általában be is tudtuk tartani.
Nem csalódtunk, amikor lehullt a lepel a Jézuskáról, onnantól a kis zsebpénzünkből mi is vettünk ajándékokat, ettől még izgalmasabb lett az egész.
Karácsonykor találkoztunk olyan családtagokkal is, akikkel egész évben nem, vagy csak alig, és ez már önmagában is ünnep volt, hogy jönnek, hogy megyünk, hogy várnak, hogy készülünk.
Felnőttként aztán más lett kicsit: az egyetemi vizsgaidőszak, a munkahelyi év végi hajtás, a kinek mit vegyek, mikor és miből? – dilemma. Háziasszonyként a takarítani is kellene, sütni-főzni, dekorálni, feleségként a hol töltsük a szent estét?, családként a hogy tudunk a gyerekekkel minden rokont végiglátogatni? – problémakör. Az örömteli várakozásba aggodalom vegyült. Ami gyerekként olyan jó bulinak tűnt, az a másik oldalon, itt a karácsonyi varázs háttérmunkás csapatában elég melós.
De én szeretném megőrizni az ünnep csodálatát, azért is, hogy a gyerekeim is hasonló kedves emlékeket őrizzenek, és ezt a lelkületet vigyék tovább.
A mi időnkben még nagy szám volt a házakon, kerti fenyőfákon a díszkivilágítás, nem ontották a bevásárló központok a karácsonyi dalokat, fényeket, nem volt megannyi mesefilm, és százféle szaloncukor, marcipános, gumicukros, oreós…
Félek, hogy hamarosan a gyerekeink generációjának a karácsony is csak egy jól eladható árucikk lesz, az érdeklődésük középpontjában az ajándékok állnak majd.
Meg is kérdeztem a 9 és 7 éves fiaim, ők mit szeretnek a karácsonyban, és megnyugtató válaszokat kaptam. Az ajándékokról egy szó sem esett! Sorolták az izgalmas várakozást, az ünnepi fényeket az utcákon, az unásig hallgatott karácsonyi zenéket, a süteményeket.
A hangolódáshoz hozzátartozó adventi koszorúkészítést, az adventi naptárt.
Megerősítettek abban, hogy amit én éreztem gyerekként az ünnep iránt, az most is megvan még, az ő szívükben is különleges helyet foglal a karácsony.
Ne spóroljatok hát az égősoron, nem az számít, tiszta lesz-e a lakás minden zuga huszonnegyedikén, lesz-e 5 fogásos menü, vagy hogy elégedettek lesznek-e az ajándékokkal. A lényeg a hangulat, a melegség, az ünnep fénye, kívül és belül.