Sokaknál már a terhességi teszt pozitív eredményekor felüti fejét az aggódás és az önvád („Jaj, tegnap este megittam egy pohár bort! Szörnyű anya vagyok! Készen állok erre?”), ami kisebb – nagyobb mértékben végigkíséri az áldott állapotot. „Tornázhatok? Fürödhetek a strandon? Ehetek Camembert sajtot? Bevehetek fejfájáscsillapítót? Aludhatok hason fekve?”
De még aki nyugodtan és lazán éli is meg ezt az időszakot, az is biztos, hogy aggódik néha, hogyha fáj a hasa, vagy nem mozog annyit a baba, vajon ez normális-e, és hogy „Én rontottam el valamit?!”
Amikor megszületik, és kezünkbe vesszük ezt a törékeny kis csodát, ijesztő érzés, hogy mostantól hosszú ideig teljesen ránk lesz utalva.
Vége annak az életszakasznak, amikor csak saját magunkról kellett döntenünk, innentől kezdve egy másik emberért is felelősséget kell vállalnunk. Ez bizony nem könnyű, mert mindenki követ el hibákat, és miután ez már a gyerekünkre is kihat, az érzelmek új területére érkezünk: az anyai bűntudat ingoványos talajára.
Megfelelési kényszerrel, perfekcionizmussal élő anyukák fokozott veszélyben, a „mindent tökéletesen fogok csinálni” ugyanis nem kivitelezhető. Kezdve azzal, hogy a gyerek sem tökéletes, hanem ember, ahogy mi is, bármennyire törekszünk is hibátlanok lenni.
Balesetek pedig történnek, a legnagyobb körültekintés ellenére is.
Három fiam van, (és egyik sem az a „szobanövény” típus), tudom, miről beszélek. De persze az se garancia a balesetmentes gyerekkorra, ha valaki nyugodt vérmérsékletű, visszafogott jó kislány… Alattam is szakadt le csúszda (pehelysúlyom dacára), borultam biciklivel, mentem szánkóval kerítésnek, illetve esett a fejemre szánkó (említettem már, hogy „imádok” szánkózni?)
A világ tele van veszélyekkel, és ha a gyerek elindul, hogy felfedezze, nem tudjuk minden szegletét kipárnázni, hogy mindig puhára essen. Higgyétek el, én megpróbáltam.
Minden igyekezetem ellenére volt lépcsőn megcsúszás (tej)fog csorbulással, biciklivel árokba borulás, (parkoló) kocsiból kiesés, betonon csak úgy arcra esés, vízautómatából kéz leforrázás (az orvosi rendelőben, lábfejröntgenre várakozva), és még néhány eset, amikor sajnos nem voltunk elég figyelmesek, gyorsak, vagy egyszerűen nem is tűnt veszélyesnek az adott helyzet.
A harmadik fiamnál már nagyon koncentráltam, hogy mindig mindenre odafigyeljek, ami 1 év 2 hónapos koráig sikerült is – és ez nem elhanyagolható eredmény, tekintve hogy 10 hónaposan már járt. Akkor viszont elkövettem azt a hibát, hogy arra a 2 percre, amíg nem tudtam szemmel tartani, beraktam a biztonságosnak hitt rácsos ágyába, és elfordultam. Aztán hallottam a puffanást. Azzal nem számoltam, hogy a párnára állva, felhúzódzkodva ki fog onnan mászni – vagyis esni. Hála Istennek a haja szála se görbült, az én idegszálaim viszont összekócolódtak rendesen.
A legtöbb esetben egyébként ez történt: a gyerekek ép bőrrel, vagy kisebb sérülésekkel megúszták, én viszont borzasztóan éreztem magam. Belemerültem az önvádba, miért is nem figyeltem még jobban, miért nem csináltam ezt vagy azt – ami már nyilván teljesen fölösleges gondolatmenet és önmarcangolás. Ebből aztán igyekeztem a lehető legrövidebb idő alatt összeszedni magam, de ez nagy lelkierőt igényel.
Tudom, hogy sokan érzünk így, okoljuk magunkat, és nehéz továbblépni, főleg hogy legtöbben a kialvatlanság miatt idegileg eleve kimerült állapotban vagyunk. Ilyenkor tényleg nehéz minden pillanatban 100%-os figyelemmel jelen lennünk. Nem védhetjük meg mindentől a gyerekeinket, és így is rengeteg esetben helytállunk. Számtalanszor volt, hogy tökéletes időzítéssel kaptam el a kanapéról szaltót vető fiamat, csodásan működő reflexekkel előztem meg még nagyobb bajokat. Ez az, amiért egyetlen anya sem kap elismerést, pedig embert próbáló hőstetteket hajtunk végre minden egyes nap, amikor jelen vagyunk és a megfelelő pillanatban cselekszünk.
De abban az egy-két rossz pillanatban, amikor ez nem sikerül, ólomsúlyú teherként nehezedik ránk, hogy nem tudjuk mindentől megóvni, akit a legjobban féltünk.
Nincs viszont sok időnk az önsajnálat mocsarában tengődni, mert az élet és a gyerek nem áll meg, és máris itt a következő helyzet, amikor teljes figyelemmel ott kell lennünk.
Fontos pedig, hogy ezeket a történéseket feldolgozzuk, jó, ha van kivel megosztanunk, aki előtt felvállalhatjuk, ha hibáztunk, és könnyíti a vállainkat nyomó terhet, ha ő is megmutatja esendőségét. Kedves nem tökéletes anyukák, én veletek vagyok!