27 éves. Nagyjából ennyi idős ma egy magyar fiatal, amikor elköltözik a szüleitől. Amikor ezt először hallottam Steigervald Krisztián egyik előadásán, bevallom, meglepődtem. Két kamasz mellett az ember valahogy még mindig úgy képzeli a következő éveket, hogy érettségi, egyetem, munka, aztán egyszer csak elkezdenek önálló életet élni. Ehhez képest könnyen lehet, hogy még jó pár közös évünk lesz.
Az Eurostat legfrissebb, 2024-re vonatkozó adatai szerint az Európai Unióban átlagosan 26,2 évesen hagyják el a fiatalok a szülői házat, Magyarországon pedig ez az életkor 27 év körül van. Vagyis nálunk valamivel tovább tart az otthon élős időszak. Ami különösen érdekes, hogy a fiúk jellemzően tovább maradnak otthon, mint a lányok. Ez nemcsak magyar sajátosság: az Eurostat nemek szerinti adatai alapján az EU-ban a nők átlagosan 25,4, a férfiak 27,3 évesen hagyták el a szülői házat. A lányok gyakorlatilag minden uniós országban korábban önállósodnak ebből a szempontból.
De mi történt? Miért nem költöznek el 20-22 évesen? Erre nagyon könnyű lenne rávágni azt a szót, hogy mamahotel. Csakhogy szerintem pont itt érdemes egy kicsit tovább gondolkodni. Steigervald Krisztián generációkutó sokszor beszél arról, mennyire félrevezető a mai fiatalok viselkedését a saját fiatalkorunk szabályai alapján megítélni. Más világban nőnek fel, más lehetőségekkel, más elvárásokkal és egészen más gazdasági környezetben. Attól, hogy mi huszonévesen esetleg már külön éltünk, nem következik automatikusan, hogy a mai huszonévesek lustábbak vagy kevésbé önállóak.
Elég csak ránézni a lakáspiacra. Egy húszas évei elején járó fiatalnak saját lakást venni ma sok esetben szinte elképzelhetetlen, de egy albérlet fenntartása sem feltétlenül egyszerű pályakezdő fizetésből. Egy 2024-es K&H-felmérés szerint a 19–29 éves magyar fiatalok 37 százaléka még soha nem élt önálló háztartásban. Azok közül pedig, akik lakásvásárlást terveztek, 72 százalék számolt azzal, hogy hitelre is szüksége lesz. Vagyis amikor azt mondjuk egy huszonöt évesnek, hogy „én ennyi idősen már rég külön éltem”, talán érdemes mellétenni azt is: mennyibe került akkor egy albérlet vagy egy lakás a fizetésünkhöz képest?
De nem csak a pénzről van szó. Maga az életút is megváltozott. Tovább tanulunk, később állunk stabilan munkába, később házasodunk, később vállalunk gyereket. Sok fiatalnak pedig nincs is különösebb oka arra, hogy húszévesen elköltözzön csak azért, mert „illene”. És ebben szerintem nekünk, szülőknek is van szerepünk. A mai szülő-gyerek kapcsolat sok családban egészen más, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Sokkal intenzívebben jelen vagyunk a gyerekeink életében. Visszük őket, segítünk nekik, megoldjuk a problémáikat, támogatjuk őket az iskolában, később az egyetemen, és sokszor még az első munkahelyük környékén is. Ez rengeteg szempontból jó. Közben viszont felmerül egy kevésbé kényelmes kérdés is: nem tesszük-e néha túl kényelmessé az otthon maradást?
Mert nagyon nem mindegy, hogy egy 26 éves azért lakik otthon, mert dolgozik, félretesz, építi az életét, beszáll a háztartásba és közben készül az önállóságra – vagy azért, mert anya továbbra is mos, főz, bevásárol, időpontot foglal és megold helyette mindent. Az első lehet egy teljesen racionális döntés. A második viszont valóban elodázhatja a felnőtté válást. És talán itt van az egész kérdés lényege: mitől lesz valaki valójában felnőtt? Attól, hogy elköltözik? Attól, hogy saját pénzt keres? Vagy attól, hogy elkezd felelősséget vállalni a saját életéért?
Mert egy huszonhárom éves lehet elképesztően önálló úgy is, hogy még a szüleivel lakik. És egy harmincéves is lehet nagyon függő úgy, hogy történetesen van saját lakása. Talán ezért sem érdemes kizárólag azt nézni, hogy mikor költözik már el. Sokkal fontosabb kérdés lehet, hogy mire eljut odáig, képes-e önállóan élni. Tud-e pénzzel bánni? Főzni néhány alapételt? Mosni? Ügyet intézni? Beosztani az idejét? Megoldani egy konfliktust? Vállalni egy rossz döntés következményét anélkül, hogy anya vagy apa azonnal odarohanna és elsimítaná? Mert valószínűleg nem az a feladatunk, hogy tizennyolc éves korukban kipakoljuk a bőröndjüket az ajtó elé. De az sem, hogy harmincévesen még mi keressük meg nekik a tiszta zoknit.
Az európai különbségek egyébként döbbenetesek. A 2024-es Eurostat-adatok szerint Finnországban átlagosan 21,4, Dániában 21,7, Svédországban 21,9 évesen költöznek el a fiatalok. Horvátországban viszont 31,3, Szlovákiában 30,9, Görögországban 30,7, Olaszországban pedig 30,1 éves az átlag. Majdnem tíz év különbség ugyanazon a kontinensen. Ez önmagában is jól mutatja, hogy az elköltözés időpontja nem pusztán nevelés kérdése. Lakásárak, fizetések, továbbtanulás, családi minták és kulturális szokások egyszerre alakítják.
Szülőként pedig talán nem is az a legfontosabb cél, hogy a gyerek minél hamarabb elmenjen otthonról. Hanem az, hogy amikor egyszer becsukódik mögötte az ajtó, képes legyen nélkülünk is boldogulni. Én egyébként 18 évesen költöztem el otthonról, ezért nekem különösen érdekes látni, hogy ma Magyarországon már 27 év körül van az az életkor, amikor a fiatalok elhagyják a szülői házat. Persze más világ volt, más lakásárakkal, más lehetőségekkel és talán más elvárásokkal is.
Te hány éves voltál, amikor elköltöztél otthonról? És ha már felnőtt gyereked van: ő mikor költözött el?