Számtalan oka létezhet a feszült vagy félelmekkel teli állapotoknak, kiégésnek, megoldhatatlannak tűnő emberi konfliktusoknak, lelki válsághelyzeteknek, és a már fizikai szinten megjelenő betegségeknek. Mindezeket szülőként megélni még nyomasztóbb lehet annak tudatában, hogy közben gondoskodnunk kell gyermekünkről, holott épp a régi önmagunkat sem találjuk. Van kiút?
Túrom a földet. Kesztyű nélkül, ahogy mindig. Körmeim alatt a termékeny föld. Imádom ezt. Nem fogok megváltozni és nem is akarok. Szeretem érezni a földet, a napsütötte talaj melegségét, párás illatát. A levelek zizzenését, a közülük átvillanó nap fényét, amely hol nyugtot hagy szemeimnek, hol pedig elvakít. Kezem-lábam fekete. A hajamból csurog a víz. Letörlöm, és azonnal eszembe jut, hogy valószínűleg már az arcom is fekete. Nem zavar. Az elfogadó, állandó és békés lassúsággal körülölelő természet részének érzem magam, testem és elmém pedig örömmel veszi át ezt a lassúságot.
Végre egyedül vagyok. Másnak rémálom, menekül előle. Nekem ajándék. Töltődés. Végre utolérem és meghallom a saját gondolataimat. Most végre magamnak is válaszolhatok. Annyi, de annyi átgondolnivaló. Rendezni kell őket, csakúgy, mint a kertet. A kettő együtt remekül működik.
Megszólal a déli harangszó, amibe távolról sután énekel bele a Family Frost gyerekkoromból más ismert hívószava. Kizökkenek.
Szétnézek magam körül. Szépíteni kezdtem, de csak káoszt látok. Szerszámok, kesztyűk, földkupacok, edények szerteszét, ültetésre váró, gyorsan kókadó növények, elszóródott gazcsomók mindenfelé. De ez épp így van rendjén.
Épp olyan ez, mint egy nagytakarítás. Vagy mint a lélek gyógyítása. Először mindent ki kell rámolni, különösen a gondosan hátratolt, szem elől eltakart régi holmit. Letörölni a port, kiválogatni, mi nincs már hasznunkra. Átrendezni mindent úgy, ahogy onnantól látni szeretnénk. Por, szemét, és végtelen, rendezésre váró halmok mindenfelé. Időnként reménytelennek is tűnhet ez a folyamat, az ember hamar türelmetlenné válik, sőt, néha egyenesen feladná.
A kitartás jutalma azonban a csodás rendezettség, elégedettség és belső nyugalom.
Nem is gondolnánk, mennyi trauma, lenyomat, hiedelem korlátozhatja életünk teljes megélését! Számtalan oka létezhet a feszült vagy félelmekkel teli állapotoknak, emberi konfliktusoknak, lelki válsághelyzeteknek, és a már fizikai szinten megjelenő betegségeknek. Magam sem hittem volna, ha egy napon – mikor igazán mélyen voltam – bele nem vetem magam a spiritualitás és az energetika világába…
Szedhetünk vagy ihatunk bármit, amíg magunkban szorongatjuk néma kiáltásainkat, veszteségeinket, kérdéseinket.
A lélek gyógyítására ma már számtalan módszert választhatunk. Jómagam is igénybe vettem többféle lelki vagy mentális iránymutatást, módszert. Jártam már kineziológusnál, kértem pszichoterapeuta és theta healing konzulens segítségét is, de eddig a pránanadi áll a legközelebb hozzám. Mindegyik, többé vagy kevésbé, de hozzátett az életemhez. Sosem felejtem el, mikor egy-egy kezelés után például végre félelem nélkül sétáltam a zsúfolt utcán, elpárolgott a hónapok óta tartó szívritmuszavarom, új szemszögből láttam meg apámmal való kapcsolatomat, vagy sok év után először éreztem magam nyitottnak a világra, olyannyira, hogy színes ruhákat kezdtem viselni.
Azt várni azonban, hogy egy hosszú idő alatt kialakult probléma majd hatvan perc alatt megoldódik, vagy még inkább, hogy „a szakértő majd megoldja”, nem szerencsés. Minden esetben szükség van a változtatás iránti tiszta szándékunkra, arra, hogy jelen legyünk a megoldási folyamatban és engedjük meg magunknak a segítséget. És némi időre.
Itt jön a nagytakarítás-párhuzam. Ahogy hozzáérünk a káoszhoz, az természeténél fogva először nagyobbá válik. Mint a tisztításra váró, felkavart tó. Könnyű megrettenni. „Te jó ég, ez teljesen felkavart, én ezt nem akarom!” És már menekülünk is. Először világos és sötét keveredése, zavarosság nehezíti a tisztánlátást, de kis idő múlva fokozatos tisztulás következik – ami egy csoda. Bármilyen lelki oldást is választunk, értemes türelemmel lenni. Ha nem hagyjuk félbe, amit elkezdtünk, munkánknak gyógyulás lesz a gyümölcse. Sőt, nem csak mi profitálunk abból, ha magunkba fektetünk időt és energiát; környezetünk is érezni fogja az emelkedést. A külvilág megváltoztatásába csak beletörik a bicskánk. Legtöbb esetben befelé indulva változtathatjuk meg leginkább a világunkat, és mindennapjainkban lesz érzékelhető a változás.
Hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját útja, melyre magának kell rátalálnia. A kérdés csak az, megszületett-e a szándék arra, hogy ez megtörténjen. Kapaszkodó lehet persze a zene, a tánc, bármilyen alkotó tevékenység, az írás, egy új hobbi vagy sport is. De a legegyszerűbb, legtisztább energia, amelyhez fordulhatunk, maga a természet. Nem ítélkezik, nem zajong, csendes elfogadással, lassú áramlással veszi körül és tölti fel a hozzá fordulót.
Helyükre kerültek a palánták. A föld felszínén megnyugtatóan húzódik a gereblyézés rendezett vonalrendszere. Kisimultan nézek körül. Halk szárnyrebbenéssel egy rigópár száll le szinte mellém. Nem mozdulok, a lélegzetem is visszafojtom. Örülök ritkán kiérdemelt közelségüknek. Az iménti csendes eső után a fűcsomók közt elégedetten keresgélik a felhozatalt. Időközben az árnyékok megnyúltak, a rekkenő hőség kellemes meleggé enyhült. Az este illata édesen leng körül. Lassan összeszedem a szerszámokat. Holnap ugyanitt, üzenem magamban a kertnek.
Minden rendben. Kívül, belül.