Az, hogy elhagytam a lányom apját, jobb anyává tett.
A nők elemzőek, gondolkodunk valamin, és újra átgondoljuk, megvizsgáljuk minden nézőpontból, egyszerűen ilyenek vagyunk. Az én utóbbi időszakom azzal telt: elég jó anya vagyok? Jó példát mutatok a lányomnak? A legjobbat adom magamból?
És be kellett látnom, hogy a válasz nem.
Keserű és boldogtalan lettem, valahol az évek során, a házasságomban. Eljutottam arra a pontra, amikor minden lehetőséget megragadtam, hogy elmenjek otthonról, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy otthon hagyom a lányom. Nem bírtam a házban lenni, ami az otthonunk.
Éreztem, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Árnyéka lettem annak, aki valójában vagyok: nem szerettem azt, aki a házasságomban lettem. Nem is ismertem meg a megkeseredett, dühös, fáradt valakit, aki én lettem. Tudtam, ha azt szeretném adni a lányomnak, amit fontosnak tartok, akkor el kell hagynom az apját. Még ha ez is életem legnehezebb döntése.
A férjem dühös lett. Nem értette, hogy mit jelent az, hogy vissza kell találnom magamhoz. Nem akarta elfogadni, hogy a gyereke életének feléből kimarad egy ilyen látszólag semmiség miatt. Ami nem is az ő hibája, tudom, hogy nem az.
Az én hibám.
Hagytam, hogy ennyire megkeseredetté váljak ebben a kapcsolatban, amin most már semmilyen terápia nem segít.
A válásom óta egy év telt el, és azt érzem: sokkal közelebb járok ahhoz az anyához, aki mindig lenni szerettem volna. A legjobbat tudom adni magamból, és ezt a lányom is érzi. Ha vele vagyok, a teljes figyelmem az övé. És ez azért van, mert én is jobban érzem magam.
Fel tudok kelni minden reggel, van hozzá energiám. Jobban telejsítek a munkahelyemen. Jobban vagyok. Jó példát mutatok a gyerekemnek.
Úgy alakult, ahogy elterveztem? Nem. Mindannyiunk előtt ott az a minta, amely szerint szerelmesek leszünk, összeházasodunk, gyereket szülünk, és így élünk családként. Nyilván tudatalatt is ezt a mintát akartam követni. Csakhogy nekem ez nem jött össze, nem ez az utam.
Egy csapat vagyunk továbbra is a lányom apjával, hiszen a gyermekünk, akik mindkettőnké egyformán, mindig összeköt. Ami a lányomat illeti? Neki most már dupla annyi jut mindenből: családból, vakációból, és boldogságból is. Meggyőződésem, hogy nem tettem volna jót azzal, ha a megkeseredett, elcsigázott énemet kényszerítem rá, csak azért, hogy kövessük az általános elfogadott modellt.
Forrás: ScaryMommy