A koronavírus említése mindenkiben kivált valamilyen érzést, vagy akár sok érzést: kételyt, félelmet, aggodalmat… ahányan vagyunk annyi félét. A tavalyi évben nagyon vigyáztunk, óvatosak voltunk, mivel nem volt ellene igazi védelem a maszkon túl. Ahogy bejöttek az oltások, úgy alakult át a gondolkodásunk: megmaradt az óvatosság, de eljutottam arra a pontra, hogy sem a gyerekeim, sem a saját életemet nem függeszthetem fel, hogy majd akkor folytatom, mikor ez a kórság eltűnik.
Ha valakit megkérdezek arról, hogy milyen volt a gyerekkora, a legtöbben 4-8-10 éves koruk közti időszakot idézik fel. Most nekem pont ilyenkorú gyerekeim vannak, és ha belegondolok abba, hogyan kellene őket kezelnem ahhoz, hogy száz százalékig ki tudjuk zárni a koronavírus fertőzést, akkor a zsigereimben érzem, hogy ez elfogadhatatlan. Amíg két ovisom volt belefért az, hogy nem engedem őket oviba mikor csúcson van egy hullám, itthon foglalkozok velük, kirándulhatunk, játszunk. De idén elsős lett a nagyfiam, az iskolából pedig nem lehet csak úgy kivenni egy gyereket. Hallottam olyanról, aki ezt megtette félve a vírustól, de nálunk ez szóba sem jöhetett. Így ennek a tanévnek azzal mentünk neki, hogy nagy valószínűséggel – noha eddig minden hullámot megúsztunk – találkozni fogunk a coviddal.
Az egyik legnagyobb félelmünk a férjemmel az volt első pillanattól, hogy egyszerre leszünk betegek, és nem fogjuk tudni ellátni a gyerekeket. Így adódó alkalommal 5 hónappal a 2. oltásunk után bejelentkeztünk 3.dózisra, amit mindketten megkaptunk október közepén: én két modernára egy pfizert, férjem két szputnyikra szintén pfizert. Kicsit izgultunk, hogy lesz-e erős oltási reakció, de mivel épp akkor egy brutális, hányásig köhögő vírussal küzdött mindhárom gyerek, kb időnk nem volt magunkra figyelni.
Eltelt egy hónap, és egy november végi péntek reggel jött a hír az ovisunk csoportjából, hogy lehet, hogy kontaktok a gyerekek, mert egy pedagógiai asszisztens, aki több időt töltött a csoportban covid pozitív lett. Azt kérte tőlünk a pedagógusunk, hogy ha lehet, ne vigyük a gyerekeket sehova, míg nem jön határozat. Azóta sem jött, ellenben az óvónéninek is tünetei lettek még aznap, a kisfiamnak pedig egy nappal később elképesztő mennyiségű taknya lett, ami ugye ebben az időszakban bármi is lehet. Hétfőn reggel indultunk volna a nagyfiammal suliban, mikor a taknyos öccse egy-kettőt csúnyán köhögött. A lelkiismeretem nem engedte azt, hogy legyintsek erre, inkább aznapra kivettem a nagyfiam a suliból, és tudva, hogy az állami tesztelés szinte egy örökkévalóság alatt megy végig, elvittem fizetős pcr tesztre a középső fiamat, azt is már ismerve, hogy míg államiban 2 nap az eremény, magánban fél…
Eközben már mind a férjem, mind én éreztünk fura dolgokat: pici ízületi fájdalmat itt-ott, kicsi kótyagosságot.
A kisfiam nem is nagyon köhögött többet, maradt a náthás tünet, de délutánra megérkezett a pozitív pcr teszt eredmény. Szóltunk az óvodás csoportunk szülői facebook csoportjába, hogy mi a helyzet, ekkor még az óvónénik pcr tesztéről nem volt hír, mert őneki államilag kérték meg még előző pénteken.
Jeleztük az iskola felé is, hogy a sulisunk egy darabig nem fog menni, és összegyűjtöttük, hogy honnan lehetne segítséget kérni bevásárlásra és hasonlókra. Mert való igaz, hogy mind a férjem, mind én oltottak vagyunk és így bármiféle karantén alól mentesülünk egészen addig, míg nincsen pozitív pcr tesztünk, de mi azt gondoltuk, hogy mivel enyhe tüneteket már akkor éreztünk magunkon, ezért a társadalmilag felelős magatartás az ha magunkra is 10 napos karantént alkalmazzuk. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy én online dolgozom pszichológusként, a férjem jelenleg GyED-en van, és rengeteg segítségfelajánlást kaptunk családtagoktól és ismerősöktől a beszerzéseket illetően.
A család többi tagját nem tartottuk indokoltnak, hogy pcr teszttel vizsgáltassuk: férjemnek és nekem ott voltak az enyhe tünetek, tehát sejthető volt, hogy covidosak vagyunk, a legkisebb fiamnál két nappal később jelentkezett nátha, majd enyhe láz, ami ugyanakkor annyira megviselte, hogy muszáj voltunk csillapítani, de ez az állapot két napig tartott csak. A nagy fiamat saját lelkem megnyugtatására kedden vagy szerdán teszteltük orrba-turka antigén teszttel, ezúttal reménykedve a pozitív eredményben, le is írom miért. Amennyiben ő tünetmentesen pozitív és kivárjuk vele a 10 napot úgy ugyanúgy járunk el, mint ha pcr teszteltük volna és kapna egy 10 napos karantén határozatot. Amennyiben negatív az antigén teszt, elképzelhető, hogy még nem fertőződött meg, csak később fogja elkapni tőlünk, és akkor nem engedhetem el nyugodt szívvel 10 nap után. A hivatalos eljárásrend az, hogyha pozitív a tesztje egy gyereknek akkor tíz nap a karantén. Ha van testvére, akit teljes mértékben elkülönítenek a pozitív testvérétől akkor szintén 10 nap a karantén neki, ha teszteltem ezt a tesót, akkor a pozitív teszttől 10 nap, ha nem teszteltem vagy negatív, akkor viszont az pozitívat tesztelt gyermek 10. napjától számítva plusz 10 nap. Esetünkben ha nem lett volna pozitív a nagyfiam tesztje, 20 napot kellett volna kihagyni a suliból. Azt is hozzáteszem, hogy senki, de senki nem ellenőrzött minket: a karantén végén sem hívtak fel minket, hogy sikerült-e elkülöníteni a tesókat, vagy teszteltettünk-e. Minden a mi felelősségünk volt.
Most már azt mondom, hogy hála Istennek, a nagyfiam egy olyan pozitív tesztet produkált, hogy hamarabb jelent meg a covidos tesztcsík, mint a kontroll csík, ugyanakkor rajta sem akkor sem azóta nem volt semmilyen tünet egy-egy futó hasfájáson és minimális orrhangon kívül. Szóval ő lett volna az, aki végig terjesztette volna az egész iskolájában a covidot, úgy hogy nem is tudunk róla, ha mi nem teszteltettük volna le az öccsét.
A pozitív pcr teszt másnapján összevissza telefonálgattam, hogy sikerüljön a megfelelő szervet elérnem, ami nem az ÁNTSZ volt, hanem a népegészségügy. Egészen furcsa, számomra logikátlan dolgok is felmerültek, de a legdöbbenetesebb az volt, hogy szóltak nekünk, hogy nem fogunk külön határozatot kapni, hanem az ovinak küldenek egy határozatot, ami ránk is vonatkozik majd. Szóban jelezte a hölgy, hogy mivel 29-én volt a pozitív teszt, ezért 9-ig lesz a fiam karanténban (ezt vonatkoztattuk magunkra is, a nagyfiamra még rá húztunk két napot hisz ő később lett tesztelve). Ezek után kissé meglepődtünk, mikor jött az óvodából a hír, hogy még egy nappal később végre megjött az óvónénik teszteredménye, ami negatív, de a mi pozitív eredményünk miatt mindenki karanténba került 25-étől 5-ig. Ugye a pedagógusokra ez nem vonatkozik, mivel ők oltottak, és mentesülnek a karantén alól. 25-én találkoztak a csoport tagjai utoljára egymással, így érthető volt a határozat. Ugyanakkor mi nem kaptunk külön határozatot, telefonba jelezte is a hölgy, hogy az óvodás határozat lesz ránk is igaz, tehát ha a papír formához tartom magamat, 6-án elengedhetem volna a gyerekeket akárhova. Természetesen nem így lett: saját belső iránytűnket figyelve 9 illetve 11-én szabadultunk, immár talán azt mondhatom, tünetmentesen.
Azóta beszéltem az óvónéninkkel, aki azt mondta hogy szerinte egyetlen másik szülő sem teszteltetette a gyermekét a csoportból, mindannyian mentek hatodikán oviba.
Én nem mondom azt, hogy nem lehetséges az, hogy csak az én kisfiam lett fertőzött, ismerem őt: tudom hogy mindent a szájába vesz. Biztos láttatok már olyan gyereket, aki ha tehetné úgy közlekedne, hogy mindent végig nyal. Na ő pont ilyen. De mindemellett furcsának tartom, hogy csak mi mentünk biztosra. Nem is akarok belegondolni, hogy mi lett volna akkor, ha beengedem közösségben az iskolás fiamat: vajon nem kapta volna valaki úgy el, hogy annak végzetes következménye legyen?
És akkor egy picit arról hogy mit éltünk meg. Sok oltás szkeptikustól hallom, hogy milyen oltás az, ami mellett megbetegedhetsz. Nos a saját példám alapján azt mondanám, hogy egy két lábon járó oltás reklám vagyok. Nem győzködök senkit, de azt hiszem, a mi példánk jól mutatja hogy mi várható el egy oltástól. Jobban mondva háromtól.
A legjellemzőbb tüneteink a különböző furcsa fájdalmak voltak: olyan pontokon fájt a testünk, ami korábban azt se tudtuk, hogy tud ilyet. Például a lábközépcsontom, mellkasom jobb oldala, lapockám között… A férjemnek meg például a bal csípőlapátja (értsd feneke) fájt. Ezek a fájdalmak jöttek és mentek, általában öt percig tartottak. Körülbelül hat nap után kezdődött az ömlő taknyosság, ami kb öt-hat napig tartott folyamatosan csökkenő intenzitással. Emellett már az egész vége felé, olyan 8 nap környékén lehetett mind a kettőnknek egy-egy nagyon fáradt gyenge mélypontja, amikor egy kiadós alvás csodákat tett. És itt jön be az, hogy mennyit számít az embernek, ha három gyereke van. Vagy akár csak egy intenzívebb. Ha nem kellett volna folyamatosan helytállnunk a gyerekek mellett, nem lett volna a nagyfiam itthoni oktatása, ha többet tudtunk volna feküdni és pihenni, azt gondolom hogy még sokkal könnyebben átmehetett volna rajtunk a vírus. De mindezzel együtt is – ahogy drága jó megboldogult nagymamám mondaná – a fenekünket csapkodhatjuk a földhöz, hogy ennyivel megúsztuk. Ha mindenkinél így menne át, nem kellene folyamatos korlátozások és aggodalmak között élnünk.
Ami sokat segített még nekünk, az a rengeteg friss levegő volt: ha nem volt senki lázas, már mentünk is ki az udvarra: a gyerekek hintáztak, vagy akár hóembert építettek. De egy-egy kivétellel minden nap kint voltunk legalább 1 órát, de inkább többet.
Az a helyzet hogy sem a férjem sem én nem vagyunk perpillanat egészséges életmódunk csúcspontján. Természetesen, mint szinte mindenki, szedjük a D vitamint, amit a fertőzés alatt emeltünk napi 8000 egységre a C vitamint pedig 3000-re, de nem tudom saját alapvetően fantasztikus egészségi állapotunkra fogni azt, hogy így átment rajtunk. Biztos vagyok benne, hogy számít, hogy összességében egészségesek vagyunk, de például kialudtnak semmiképpen nem mondhatóak. Meggyőződésem hogy az oltás igenis elképesztő pluszt adott nekünk abban, hogy így élhettük ezt az egészet meg.
Azt is hozzá kell tennem hogy nehéz volt lélektanilag így is, nem csak a bezártság miatt, hanem a bizonytalanság okán: hisz folyamatosan bennünk volt, hogy nem fog-e esetleg romlani az állapotunk, hogy nem lesz-e rosszul valamelyik gyerek, sőt ismerőseink tapasztalata alapján bennünk volt a félsz a long és a poszt-covidtól is. Ezeket azzal igyekeztem elengedni, hogy ha aggódok, ha nem aggódok, tenni többet nem tudok, de a félelem is az aggodalom rontja a helyzetet. Maradt a bizalmam és hitem abban, hogy Isten vigyáz ránk, de persze ha valaminek jönnie kell az jönni fog, azzal viszont majd akkor szembenézünk, amikor kell.
Az a helyzet hogy az idei félévben sokkal komolyabb, megterhelő betegségeken voltunk túl, mint ahogyan érintett minket a covid, és ezért nem tudok elég hálás lenni Istennek. Jelenleg már mind jól vagyunk remélem így is marad. Magamat és a nagy fiamat teszteltem antitest gyorsteszttel. Mindkettőnknek halványan mutatta a rövidtávú antitest jelenlétét, ami azt mutatja meg hogy friss fertőzés volt.
Az utóbbi időben sokan kérdezték hogy beoltatom-e nagy fiamat, aki hat éves, covid ellen. Nos, feltett szándékom volt, ugyanakkor ez most biztos, hogy csúszik pár hónapot, hiszen friss fertőzésre nem szabad oltani. A védettségi igazolványát úgy szeretnék beszerezni, hogy csináltatok neki egy hivatalos antitest vizsgálatot. Minderre azért van szükség, hogy ne kerüljön karanténba, ha a sulijában valami felütné megint a fejét.
Az egész történetért utólag nagyon hálás vagyok, hogy megtörtént, hisz úgy megyünk bele a karácsonyba, hogy nem kell azon aggódnom, hogy valakit megfertőzök vagy valaki a gyerekeimet megfertőzi. Tudom, hogy ez a védelem csak rövid ideig tart, de a karácsony ebbe pont beleesik. Az is egy hihetetlen érzés, hogy közel két év után, nem kell azon aggódnom ha valaki mellém lép, hogy én mit adhatok át vagy ő mit adhat át nekem. Már szinte elfelejtettem ez micsoda szabadság. Mert noha nem rettegtünk az elmúlt fél-egy évben már úgy a betegségtől, mégiscsak megtanultuk azt, hogy kiszámíthatatlan, hogy ki hogyan reagál rá, és leginkább a gyermekeimet féltettem akár saját lerobbanástól, akár az ő megbetegedésüktől.
A hálám másik oka, az a rengeteg odafigyelés, szeretet, amit az ismerősöktől: közeli és távoliaktól, családtagoktól sé barátoktól kaptunk. Ki bevásárolt, ki gyógyszertárba ment, ki sütivel lepett meg minket… ezek hihetetlen melegséggel töltöttek fel minket.
A végére meg ilyen kis vicces dolgot említek meg: ismerősi körben szinte mindenki fogyott még enyhe tünetek mellett is a betegségtől, hisz még mindig elég gyakori a szaglás- vagy ízlésvesztés. Nos nekem mint minden betegségnél a testem elkezdett kiabálni, hogy “Egyél! Egyél, mert kell a több energia!”, és ezt vegyítve a Mikulás körüli “együk meg gyorsan a túl sok csokit, nehogy a gyerekeknek ártalmas legyen” “segítő” szándékával, bizony én lettem az aki hízott a covidtól vagy másfél-két kilót. Hát ez legyen a legnagyobb bajom, ami ebből származott (főleg úgy, hogy pontosan tudtam, hogy ahogy feljött, úgy megy is, ami már a napokban is látszik)
Vigyázzatok magatokra, vegyétek komolyan a vírust, és ha tehetitek oltassátok be magatokat!
Békés, betegségmentes karácsonyt!