Mókás egy fickó lehetett az, aki kitalálta a házastársak veszekedéseinek kiinduló forrásait, mint például a WC-ülőke állapota vagy a fogkrémes tubus nyomásának pontos helye. Még ma is előszeretettel húzzák elő ezeket a „vérlázító” tetteket, ha veszekedésekről van szó, de őszintén? Egy lelket sem ismerek, aki emiatt kapta volna le a társát a 10 körméről.
De akkor min szoktunk veszekedni?
Nos, egy nagyon kiterjedt tanulmány (Dr. John Gottman 40 éven át kérdezett ki több mint 3000 házaspárt) szerint a következő 5 témakör köré csoportosul a veszekedések legnagyobb hányada:
- szabadidő
- pénz
- házimunka
- fizikai kontaktus hiánya
- kiterjedt család
A listát olvasva bősz bólogatásba kezdtem, mert valóban: nálunk is ezek a TOP témák – ha szabad így fogalmazni. Ami viszont meglepő, az az, hogy a házasságokban előforduló viták 69%-a egyszerűen soha nem kerül rendezésre. (Véletlen lenne ez a szám? Nem hiszem! ;))
A viccet félretéve ez tényleg nagyon magas aránynak tűnik. De ez egy jó hír. Hogy miért? Azért mert tudjuk, hogy nem egyedül küszködünk ezzel a problémával, illetve a veszekedések mintája és ismétlődése lehetővé teszi, hogy tanulmányozzuk, előrejelezzük, vagy megelőzzük a gigantikus összekülönbözéseket.
A megoldatlan nézeteltérések egy időre elülnek, de nem túl sokáig. Az érzékeny téma előbb-utóbb újra terítékre kerül, és mivel a pár tagjai nem tudnak dűlőre jutni véleménykülönbségeik miatt, a vita gyakran randa veszekedésbe torkollik.
De tényleg ezek miatt veszekszünk?
A kérdés jó! A válasz: NEM!
És itt lép képbe egy másik nagytudású(nak tűnő) ember: Steven Stosny, Ph.D. Ő ugyanis azt mondja, hogy a felsorolt összes indok csak mese habbal, mert valójában azért veszekszünk, mert nem törődnek velünk, és ez nagyon fáj. Fáj, hogy nem érezzük azt, hogy kapcsolódnánk egymáshoz a társunkkal.
Általában akkor lazul meg ez a kapcsolódás, amikor az egyik fél úgy érzi: nem tud eleget nyújtani a másiknak. Az emiatt létrejövő szorongás és félelem egyfajta vészjelet küld a férfiak felé, akiknél az agresszív-védekező mechanizmus aktiválódik. (A nők kifinomultabb szaglása és hallása érzékenyebbé teszi őket a veszély érzékelésére, és mondhatni bekapcsolja náluk a szociális „riasztót’” is). Amikor a nők megijednek, az erősebb hím egyedek gyakran védőgyűrűt képeznek a női „horda” köré.
Az emberi agy szociálisan strukturáltabb, mint bármely más állatfajé. Bennünk ez a primitív interaktív mechanizmus bonyolultabb formákat vesz fel, amelyek titokban aláássák kapcsolatainkat.
Egy nő szorongásával vagy félelmével szembesülve a férfi jellemzően védelmező/ támogató magatartással válaszol. De ha nem tudja, hogyan kell egy bizonyos esetben megvédeni vagy támogatni a nőt, úgy érzi védelmezőként kudarcot vallott, ezért agresszívvá válik (jellemzően kritika, felsőbbrendűség vagy irányítás formájában), vagy frusztrálttá (visszavonul, megközelíthetetlenné válik). A férfiak haragja vagy visszavonulása tovább erősíti a nők szorongását és elszigeteltségét még akkor is, ha ez a harag vagy visszavonulás nem a nő viselkedésének köszönhető.
Ha a pár tagjai nem értik a veszekedés dinamikáját és természetes jellegét, kommunikációs problémára hivatkozva valószínűleg továbbra is szorongást és szégyent provokálnak társuknál, amikor beszélgetni próbálnak. Azt fogják gondolni, hogy a társuk egy érzéketlen s@ggfej, és könnyen tönkre is mehet a kapcsolat anélkül, hogy megértenék: a problémájukat valójában egy primitív érzelmi mechanizmus okozza. Olyan tehát, mintha szándékosan rosszul lennénk „programozva”.
Különösen tragikus, hogy a szégyenérzet és a szorongás nem azért jön létre, mert a másik tett valamit: hanem egyszerre, párhuzamosan történik a felekkel. Ha nem hibáztatják egymást, akkor képesek lehetnek felfedezni és hatástalanítani a háttérben működő, kódolt mechanizmusokat.
Mit lehet tehát tenni?
Meg kell tanulnunk emlékeztetni magunkat és egymást, amikor valamiben nézeteltérésünk támad, hogy igenis törődünk a másikkal. Pofonegyszerű, nem igaz?
Forrás:
https://www.scienceofpeople.com/
https://www.psychologytoday.com/