Anyaként számos döntést kell meghoznunk már a kisbabánk születése – hovatovább – fogantatása előtt! Milyen terhesvitamint válasszunk? Ki legyen a nőgyógyászunk? Melyik kórházban szüljünk – vagy inkább otthon maradjunk egy dúlával? Amikor megszületik: eldobható vagy mosható pelenkát használjunk? Jó ötlet a kényelmes pihenőszék, vagy inkább ne vegyük meg? Bármit is válasszunk, döntésünknek bizonyosan lesznek ellenzői, ugyanis nem létezik az egyetemes „jó anyaság” intézménye.
Az apró-cseprő, mindennapos döntések mellett vannak még az igazán fogós, „nagy” kérdések is: Mikor kezdjük a hozzátáplálást? Mikor menjen a gyerek bölcsődébe? Ezekre sem létezik jó válasz, hiszen minden család, minden gyermek és minden élethelyzet teljesen más. Ha egy ismerősünk, barátunk úgy dönt, hogy egy vagy két évesen bölcsibe adja a gyermekét, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ezerszer végigrágta már a témát, sok álmatlan éjszaka és aggodalommal töltött nap áll mögötte, így a legtöbb, amit mondhatunk neki, az az, hogy „Biztosan nagyon nehéz volt ezt a döntést meghozni.”
Nincs rá szüksége, hogy végighallgassa (amit egyébként jól tud), hogy a gyereknek 3 éves koráig az anyja mellett a helye, hogy a karrier megvár, de a boldog gyermekévek gyorsan elszaladnak. Hogy biztosan meg lehetne oldani valahogy másképpen is (általában nem lehet), csak akarni kellene. Hogy szegény gyereknek óriási törést okoz ezzel. Egyáltalán mit gondol az, aki ilyesmit mond egy édesanyának? Hogy majd meggondolja magát, és holnaptól mégis ki tud majd fizetni egy bébiszittert? Hogy mégsem kell visszamennie dolgozni, mert hirtelen elég lesz egy ember fizetése is?
Kizárt. Azon túl tehát, hogy egy-egy döntés miatt ízekre szedünk egy nőt, egy édesanyát csak azért, mert nekünk más lehetőségeink vannak, vagy mert mi másképp csinálnánk, esetleg (szerintünk) jobb megoldással tudunk szolgálni, biztosra vehetjük, hogy a lelkébe is gázolunk, és a következő találkozás alkalmával nem valószínű, hogy beszélgetést kezdeményez majd velünk.
Ha tehát egy anya úgy dönt, hogy randira megy a férjével, és addig másra bízza a gyermekét – hadd csinálja!
Ha egy családnak az a napirendje, hogy este 7-kor már pizsamában vannak a gyerekek és legkésőbb 8-kor alvás – fogadjuk el!
Ha valaki vegán életmódot folytat, és a gyermekét is eszerint táplálja – ne kérdőjelezzük meg ebben!
Ha minden hétvégén sátorozni mennek a hegyekbe – még ha szerintünk hideg is van – ne ártsuk bele magunkat!
Ha a gyereknek összesen van 5 db játéka, ami véleményünk szerint igencsak kevés – harapjuk el a nyelvünket.
Higgyük el, hogy ezeket a döntéseket kutatások, hosszú beszélgetések, szükség esetén gyermekorvossal történő egyeztetések előzték meg. Hiszen mindenki a legjobbat szeretné a gyermekének, de a legjobb minden család esetében teljesen más! Egész egyszerűen fogadjuk el azt, hogy mindenkinek a saját életéhez passzoló döntéseket kell hoznia – és ennek megfelelően neki kell majd viselnie ezen döntések következményeit is. És higgyétek el, hogy ennyi mindenkinek éppen elég.