Ma reggel a férjem suttogására ébredtem: „Zazaaa, ébresztő!” Azt sem tudtam hol vagyok. Éjjel ki tudja hányszor keltem. Kétszer etetni, egyszer pelenkázni, egyszer a nagy hívott, akit átköltöztettem magam mellé, és egyszer magamtól is megébredtem. Nem tudtam mennyi lehet az idő, de még egy kicsit összekucorodtam, és kimerülten a nagyfiamhoz bújtam.
Aztán feltápászkodtunk, és elkezdődött a nap. Kávéfőzés, reggeli készítés, mese, öltözés, vitaminok, az ovis cuccok összekészítése, a „ki jön ma értem és mikor?” nagyon is fontos kérdés tisztázása, majd puszik, integetés, és csönd.
Csak a pici szuszogása, nyöszörgése és sírása az, ami megtöri a csendet. Hálás vagyok a sírásért és nyöszörgésért: mindig rácsodálkozom milyen gyönyörű ártatlansággal kezdi mindenki az életét. A tiszta öröm és angyali mosoly annyiszor, ahányszor meglátja egy kisbaba az édesanyját: minden kincsnél többet ér. A férjem néha morcos: meddig kell még büfiztetni? hordozgatni? kézben tartani? De ilyenkor türelemre intem: ne siettesd az időt! Nem lesz több kisbabánk, és ez a babánk sem lesz már pont ilyen, mint most. Pici gügyögő, szuszogó kis gombóc. Néhány hónap, és nem győzzük majd kergetni. Gyönyörködj benne és babusgasd, amíg lehet!
Hálás vagyok azért, hogy a tegnap csodálatosan rendbe rakott konyhánkban ma reggelre megint rengeteg elpakolni való tornyosul: a kisfiam és a férjem járt itthon, nem is kérdés, ők okozták vagy miattuk van felfordulás, amit azért kicsit bánok, de meleg szívvel pakolom el a tegnap délután és a mai reggeli maradványait, hogy ovi és munka után újra szétpakoljanak. Nélkülük üres a lakás.
Bosszantva igazítom rendre a minikamasz 5,5 évesemet amikor felesel, vagy pofákat vág. Aztán amikor újra belemerül a játékba, mosolyogva nézem az arcát: mennyi düh, mennyi önállóságra vágyás, huncutság van a tekintetében. Máskor magányt, szomorúságot látok benne. Mindenhogy gyönyörű, és jól az agyamba vésem a pillanatot, mert tudom, hogy ez az időszak sem jön vissza többé. Köszönöm neki a sok „anyu, olvasol mesét?” kérdést. Azt, hogy éjszaka még engem szólít, és hozzám jön, amikor szüksége van valakire. A szétpakolt kisautókat, és azt is, hogy annyit kártyázhatunk. Ha arra gondolok, hogy egyszer ennek vége lesz (márpedig hamarosan vége), akkor összeszorul a szívem.
A férjem szinte minden nap morogva érkezik haza, mégis örülök neki, hogy hazajön. Hogy hozzánk jön haza, még akkor is, ha melós, ha fárasztó és nem mindig örömteli a velünk töltött idő.
A hála viszont nem jön magától és egyáltalán nem könnyű. Ellepik a hétköznapi gondok, a teendők, a rosszalkodó gyerekek, a megrakott mosogató és a telepakolt szennyeskosár. De amikor sikerül megállnod egy pillanatra, egy csöndes pillanatra, amikor éppen senki kívánságát nem teljesíted, amikor végre ott vagy önmagadnak, akkor gondolj rá. Gondolj végig mindent: egy napotokat ébredéstől lefekvésig. Mennyi apró dolog van, aminek csak aznap örülhetsz: a rajzverseny izgalma, az első gügyögő hang, a befizetett csekk felett érzett öröm, vagy épp a jól sikerült sütemény illata és íze. Hálásnak lenni nagyon jó dolog: érdemes lesz élni érte, és általa.