Quantcast
Kezdőlap KedvencekTestvér Így várjuk a kistesót!

Így várjuk a kistesót!

Kovács Móni

Furcsa módon a családunkban (a legszűkebb kis családunkban) nagyjából egyszerre merült fel az új családtag iránti igény. A fiam óvodába járt már egy éve, és feltűnt neki, hogy mindenkinek van kistesója. Mi pedig néha megkérdeztük tőle, hogy szeretne-e kistesót? Rendszeresen „NEM!”-mel válaszolt, de 2020 elején egyszercsak a nemeket felváltották az igenek! Ezen akkor még jót mosolyogtunk. Én kezdtem túljutni az első szülésem traumáján, és elkezdett hiányozni a kisfiam babakora. A férjem szintén úgy érezte, hogy nekifutna még egyszer az első hónapok és évek édes és nehéz korszakának. Így eldöntöttük: kistesó fog érkezni!

Már a legelejétől tudatosan

Amint kikristályosodott előttünk, hogy ebbe most tényleg belevágunk, onnantól beszélgettem a nagyfiammal a kistesó témakörről. Hogy milyen aranyosak, hogy sokat sírnak, és hogy eleinte nem nagyon lehet mit kezdeni velük. A fiam szerencsére imádja a kisbabákat, mindig érdeklődéssel és sok szeretettel, finom simogatásokkal fordult feléjük, így ahányszor alkalmam adódott, igyekeztem megragadni az adott babás pillanat legjobb részét: „Milyen édesen mosolyog!” „Megfogta az ujjadat!” „Még a sírása is milyen aranyos!” Ő pedig vevő volt ezekre, a kisbabák iránti szeretete egyre jobban tudatosult benne.

Az első hónapok

A 12. hétig ugye nem nagyon ildomos senkinek sem jelezni az új jövevény érkezését, de ezt a saját gyerekeddel elég nehéz megtenni. Főleg, hogy nem emelheted már fel a hintába (mert 20 kiló), és nem tudod dobálni, ő meg nem ugorhat többé fejest a hasadba. Így kitaláltam egy történetet, amit rendszeresen elmondtam neki: kistestvér költözött a pocakomba, de most még csak teszteli, hogy milyen a lakás. Három hónap után fogja eldönteni, hogy velünk szeretne-e élni, vagy inkább máshová költözik. A fiam ezt megértette, gyakran beszélgettünk róla, hogy vajon hogy érzi magát a baba, berendezkedett-e már, és vajon maradni fog-e. Ő nagyon szurkolt azért, hogy maradjon – és persze mi is. Mindemellett próbáltam elmagyarázni neki a förtelmes fáradtságom és rosszullétem okait is – több-kevesebb sikerrel.

Fiú vagy lány?!

Az első genetikai ultrahangon kisfiúnak nézték a babánkat, amit mindannyian kitörő örömmel fogadtunk. Fiú! Hisz azt a fajtát már mindenki jól ismeri, tudjuk mit lehet vele játszani, hogyan fejlődik, így nagy boldogsággal tervezte a fiam is, hogy majd kisautóznak, meg mindenféle huncutságot csinálnak együtt. Aztán a 20. héten kiderült, hogy mégis kislány. Mindenki elnémult egy napra, a fiam ki is mondta: „Ó, nemár!” és a férjem is elhűlt: „Ugye csak viccelsz?!”, én pedig kínomban röhögtem, amiért ez a kislány már ennyi idősen a bolondját járatja velünk.

Ha lány, lány: nincs mit tenni – vele is lehet autózni, mondtam a fiamnak, aki ettől egy ici-picit megenyhült. Sőt, még örült is, hogy talán ha lány, akkor nem fogja elvenni az ő kisautóit. Biztos nem – nyugtattam őt is meg magamat is.

Nem baj, ha nem szereted rögtön

Ahogy telt-múlt az idő, egyre többet igyekeztem kitérni a kistesó érkezésének érzelmi részére is. Én úgy képzelem, hogy nem lehet könnyű hirtelen nagytestvérré válni: hazahoznak a szüleid egy kis mocorgó izét: „hát mégis mi ez, és miért sír állandóan?” – teheti fel a kérdést a gyerek magának teljesen jogosan. És hát emlékszem jómagam is a fiam érkezésére: az elvárt eufórikus boldogság helyett nem éreztem semmit, csak mint egy robot, tettem a dolgomat… Aztán persze az életemnél is jobban megszerettem.

Elmeséltem tehát neki nyugodt szívvel, hogy nem baj, ha nem szereti rögtön a testvérét. Hogy haza fogjuk hozni a kórházból, és mindenkinek minden új lesz: meg kell ismernünk a kisbabát és neki is meg kell ismernie bennünket. Hogy sokat kell róla gondoskodni, simogatni, szeretgetni, és higgye el, hogy néhány hét vagy hónap alatt – amikor már sokkal ügyesebb és még aranyosabb lesz – meg fogjuk mind szeretni egymást, és egy szuper család leszünk.

Láttam a szemében a megkönnyebbülést, és hallottam a hangjában is: „Nem biztos, hogy azonnal szeretni fogom?!” – csodálkozott. „Nem hát! De ne aggódj, ez teljesen normális, és majd szépen megszokjátok, megszeretitek egymást!” – válaszoltam neki.
„Mint Tiplit (a kutyánk)?!” – kérdezte. „Igen, pont, mint Tiplit!” – mondtam, és már ment is játszani tovább.

Ajándék a tesónak

Most a várandósságom végén pedig elérkeztünk az utolsó lépcsőhöz: a tesók, mivel jó tesók, megajándékozzák egymást. A nagyfiamnak megengedtem, hogy ajándékot válasszon a hugának – egy aranyos kis vízi játékot nézett ki, amit meg is rendeltünk, és már itthon is van. Ő pedig egy távirányítós hajót fog kapni (rengeteg a tó a környezetünkben), hogy a szebb tavaszi napokon együtt mehessünk a tópartra játszani. A hajót viszem magammal a kórházba, és majd a babahordozó tetején fog hazaérkezni.

Közös babázás

A kórházi hazaérkezés után 2-3 hétig itthon lesz mindenki: apa, anya, gyerekek. Úgy döntöttem, hogy igenis fontos, hogy az első heteket együtt töltsük, hogy minél jobban megismerjük egymást, hogy ezúttal jobban bevonjam a férjemet – és a fiamat is – az első hetek és hónapok feladataiba, hogy magabiztosabbak legyünk mindannyian: a férjem merje öltöztetni, pelenkázni, ringatni a picit az első pillanattól, a fiam pedig igenis vegyen részt a testvére mindennapjaiban: választhat majd neki ruhát, segíthet a fürdetésnél, pelenkázásnál és persze nyugodtan mondhat mondókát, mutogathat mesekönyvet és simogathat korlátlanul.

Az utolsó bekezdés egyelőre még csak terv és ábránd, de egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy valósággá váljon. Drukkoljatok! 🙂

Ez is tetszeni fog