Már nagyon-nagyon vártuk, hogy kétgyerekes család lehessünk, és az első baba után felkészültnek érezve simogattam méretes pocakomat. Tudtam milyen nehézségekkel jár az újszülöttes lét – pláne egy hasi műtét után – és hogy jó eséllyel a második baba is ugyanolyan sírós lesz, mint az első. Tudtam azt is, hogy az okos nagy fiammal sokkal könnyebb lesz majd, mint azoknak, akik totyogós mellé vállalnak kisbabát. De vajon igazam lett? Hát sejthetitek…
Anyaa, anyaa, ANYAAAA!!!
Amikor hazaértünk, volt még 2 napunk a nagyfiunk érkezéséig, akire a nagymamáék vigyáztak abban az egy hétben, amíg naponta jártunk kórházba, illetve miután megszületett a kislányunk. Adél ajándékot is hozott persze a nagynak, és a találkozás pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. A nagylegény megcsodálta a picit, és nagyon örült neki. Egy ideig. Aztán ahogy teltek múltak a napok, úgy lett egyre éhesebb a figyelmemre. Első babánál még van pihenés, a másodiknál már kevésbé, a harmadiknál pedig képzelem, hogy szóba sem jöhet pár perc szusszanás sem. Minden szabadidőmben, amikor pihenhettem, fekhettem, aludhattam volna, hogy regenerálódjon a szervezetem, jött a nagy, és kártyázni akart, kisautózni, focizni, és ezer féle dolgot, amire sem testileg sem mentálisan nem voltam még képes. Kérte az esti mesét, hogy öltöztessem, fürdessem és naponta százszor akart enni és inni. Eleinte nagyon megértő voltam, de a második hónap végére azért elfogyott a türelmem és bizony sokszor összevesztünk, kiabáltunk. Március eleje óta nem járt már óvodába, így óriás pocakkal lefoglalni, kisbabával lemozgatni elég nagy kihívást jelentett. Nem is sikerült.
Megint zombi
Nem is kérdés, ismét a kütyük és ketyerék mentettek ki a csávából, viszont a fiunkból ismét kezelhetetlen kocka-zombi vált. Egyszerűen nem volt erőm leállni vele vitázni és veszekedni, hogy „márpedig mostazonnal leteszed a kontrollert és kisautózol, vagy kimész a kertbe hintázni!” Nem érzem fairnek, hogy kizavarom egyedül, vagy bezavarom a szobájába szintén egyedül. Nekem két testvérem van, gyerekkorban elképzelni sem tudom mennyire rossz és unalmas lehet egyedül játszani, vagy csak úgy „ellenni”, amikor még nem tud az ember olvasni sem.
Később persze beláttam, hogy ez nem mehet így tovább, hiszen egy kezelhetetlen, agresszív kiskamaszt kaptam. Elkezdtem tehát megszabni a határokat, leszoktatni a gyereket a kütyükről. Sok sírás, sok veszekedés következett heteken át… Gyűlöltem magam, amiért nem voltam képes normálisan lefoglalni a fiamat, és feladatlapozni, kertben labdázni, kirándulni se vittem, és gyűlöltem azt is, hogy én vagyok a rossz zsaru, mert állandóan fegyelmezni próbálok, és határokat szabok. Nem erre készültem. Nem terveztem, hogy újra egy műtét után kell talpra állnom, és menedzselnem a két gyereket. Ráadásul pont ez volt az egyik legnagyobb félelmem: hogy nem fogok tudni a naggyal úgy foglalkozni, ahogy szeretnék, és ahogyan ő szeretné. Amikor teherbe estem, már úgy tűnt, a vírusnak annyi, és szóba sem jöhetett, hogy esetleg bezárnak az óvodák. A terveink szerint 2-3 hetet maradt volna itthon a bátyó, hogy összeszokjanak a hugival. A férjem is ennyit maradt volna itthon, így igazi apa-fia programokat csinálhattak volna. A 2-3 hétből lett végül 8-9 hét részben a zárás, részben az elővigyázatosságunk miatt, és az első hónapban a fiam hallani sem akart arról, hogy nélkülem elhagyja a lakást. Szinte még a kertbe sem akart kimenni, csak néhány percre. Egészen rám tapadt, én pedig ettől egyre feszültebbé váltam, mert jóformán se enni, se inni nem maradt időm, a pihenésről nem is beszélve!
„Egy percre se hagyja őket egyedül!”
A fenti mondat a gyerekorvosunk szájából hangzott el, és mennyire igaza van! Hiába 5 és fél éves a nagy, még mindig csak kisgyerek, egy percig sem hagyhatom őket felügyelet nélkül. Így is elég volt pár pillanat, és mire visszaértem a szobából, a pici keze valami lehetetlen helyzetben állt kifacsarva. Ijedtemben rákiabáltam a nagyra, aki persze ezt nem vette jó néven. Naponta rengetegszer mondjuk el neki, hogy a kistesója még nagyon pici, és vigyázni kell rá, szeretgetni. Mutatjuk, hogyan kell simogatni, hogyan kell hozzáérni. 10-ből 10-szer szemforgatással reagál, de azért alakul a dolog, és ahogy Adél növekszik, szerencsére egyre strapabíróbbá is válik. Azonban továbbra sem hagyom őket egyedül, bárhonnan előkerülhet egy LEGO-darab, vagy akár egy kajafalat is bekerülhet a 2 hónapos szájába – nem rosszaságból, hanem kíváncsiságból. Így nem kérdés, hogy zuhanyozni és a toalettre is magammal viszem a kicsit, ha a férjem éppen nincs itthon.
Nem erre számítottam
Részben könnyebb és részben nehezebb a két gyerekkel, de az biztos, hogy nem számítottam arra, hogy a kicsivel ilyen könnyű, a naggyal pedig ennyire nehéz lesz. Kevesebb figyelem és törődés jut neki, amitől követelőzőbb, feszültebb és pimaszabb, amitől én idegesebb leszek, így megágyazva a további veszekedéseknek. Szerencsére azért sokat is segít: babakocsit tologat, próbál magának szendvicset készíteni, kisebb házimunkákat is el tud már végezni és javarészt egyedül öltözködik.
Most végre újra megnyitottak az óvodák, a vírus ismét leszálló ágban van, így fél napot tölt bent, ebéd után jön csak haza. A délutánokba sikerül besűríteni az időkorlátos kütyüzés mellett némi focizást és kártyázást. Az esti mese elmaradhatatlan, a fürdetés is az én feladatom maradt. Úgy látom, hogy nekünk ez válik be, mert egy kisimultabb idegrendszerű anya megy érte az óvodába, ami mindenkinek jót tesz. És amikor nyugtázom magamban az oviból hazafelé vezetve, hogy bizony két gyerek van már ebben a pici autóban, mérhetetlen büszkeség tölt el: gyönyörűek a gyerekeim, és imádom őket feleseléstől, követelőzéstől függetlenül; mindenestül!