A minap Nagyfiam, arcán kaján mosollyal, azt kérdezte, lennék-e újra fiatal.
Vicces, mennyire soknak érzi ő a negyvenegyet, miközben én negyed évszázada ugyanúgy érzem magam a bőrömben, legalábbis lélekben.
Persze egyértelműen változom, de nem érzem, hogy öregednék.
Azt válaszoltam neki, hogy nem. Nem lennék fiatalabb.
Őszinte kíváncsisággal akarta tudni, miért nem. És azt hiszem, ez az igazán jó kérdés.
Húsz éve ugyan még negyvennyolc kiló voltam, szemtelenül vékony, ellenben egyetlen fekvőtámasz is kifogott rajtam. Most a súlyom hatvankettő – de ha kell, lenyomok pár fekvőt, három perc planket, súlyt emelek, szültem gyerekeket, és tudok nemet mondani.
Húsz éve fogalmam sem volt, ki vagyok és mivé akarok válni. Most végre kapisgálom.
Nem hittem magamban, és csak arra fókuszáltam, „ki mit fog mondani”. Nos, tulajdonképpen azóta sem mondott senki semmit. Mekkora időpocsékolás volt ezen filozofálni…
Húsz éve elhittem a szavakat: “Olyan furcsa vagy.”
Ma már tudom, hogy nincs furcsa. Egyéni van. Intro, leheletnyi aspergerrel fűszerezve? Jelen!
Megtapasztaltam, hogy aki befelé aktívabban él, mint kifelé, mindig több tépelődést és fájdalmat vállal. Cserébe viszont azt is felismertem, hogy az érzékeny, elemző természet valójában áldás, ha kiapadhatatlan forrásnak tekintem és formába tudom önteni.
Húsz éve, ha belém rúgtak, csak legörnyedtem a sarokba, nyeltem a bánatom, némán tűrtem, sírtam. Könyörögtem. Inkább, mint hogy egyedül maradjak. Azzal jártam, akivel nem is akartam, de elég akaratos volt hozzá. Vagy azzal, akibe beleképzeltem a szerelmet, miközben azt hol a barátsággal, hol kémiával kevertem össze. Legfeljebb halovány feltételes módban tudtam elképzelni családot, gyerekeket. Most többem van, mint amire valaha vágyni mertem.
Húsz éve még nem hittem, hogy lehet önálló véleményem és az érdemes a figyelemre. Mára bizalmat és hangot szavazok magamnak. Enélkül az önazonosságom is elképzelhetetlen lenne.
A felszínes ügyekre már nem pazarlok figyelmet. Körülöttem hangosan pezseghetnek celebhírek, zsizseghet valamely aktuális rémhíren a kollektív szörnyülködés: meg sem hallom. Mert nem fontos. Nem kellenek a műanyag életek hamis villanásai, a mesterien adagolt félelemáradat, sem a petárdaszó. A bulvárlap meg tökéletes a krumplihéj alá. Már csak a tisztát, szépet és fájdalmasan őszintét keresem; azt engedem be figyelmem szűrőjén, ami kihívás elé állít, értékes, vagy csak szerethető.
Húsz éve egyéni felelősség fogalmáról csak az jutott eszembe, vajon bezártam-e induláskor az ajtót, és kihúztam-e a vasalót. Ma már tudom, hogy mást jelent. Azt, hogy megválaszthatom, mire hogyan reagálok.
Nem egyszer tragédiákon, csalódásokon át vezet az út az évek hozadékaihoz. Folyamatos nyugalmi helyzetben, eseménytelen békességben kényelmesen elhajókázunk, de többnyire elkerüljük a mélypontok, katarzisok és felismerések szigeteit.
A szigetek lehetőségek a döntésre: jó még nekünk valamiért az adott helyzetben megragadni? Ha úgy döntünk, hogy nem, akkor előre vagy hátrafelé lépünk onnan? Az ember persze alapvetően kényelmes. A hibákat, okokat legritkábban kezdi önmagában keresni. Pedig a kifelé mutogatás helyett választhatunk mást is: hogy kezünkbe vesszük az irányítást. Ma már mindenkinek lehetősége van szinte bármely területen ismereteket szerezni, tájékozódni, nézőpontot váltani, segítséget kérni, ha egy-egy élethelyzetében megrekedt. Végső soron ezek a döntések fognak minket és a további éveinket meghatározni, nem „a másik”, „az apám”, az „50 éve ez a szokás”, vagy a „megmondta a tévé”.
Már tudom, hogy a hétköznapi a legnagyobb ajándék. Aki járt már a mélyben, mind tudja ezt. Az öröm és a lehetőség a legtöbb helyzetben ott rejlik körülöttünk, arra várva, hogy észrevegyük.
Imádom a negyvenegyet! Több ajtót nyitottam ki csak az elmúlt pár évben, mint életem összes többi részében. Igazán tudok örülni, erős vagyok továbblépni, bátrabb vagyok nevetni és sírni is. Ragaszkodom a színekhez, hangokhoz, az életszagú létezéshez, megérinteni a fontos kezeket, elengedni a hazug szavakat. Tudom, hogy semmi sem fekete vagy fehér, egyre inkább ítélkezés nélkül szemlélődöm, nem takargatom az anyajegyeimet és felveszem azt a pöttyös ruhát, ha tetszik!
A kérdés már csak az: mit fogok gondolni 60 évesen, ha visszapillantok? Remélem azt, hogy több volt az igen, de több a nem is. Hogy végre nem számolgattam az éveket, inkább megtöltöttem: örültem, hálát adtam, kimondtam, kiírtam, tanultam, próbálkoztam, öleltem, sírtam, nevettem – időtlenül.
Vagy idétlenül, ha épp ahhoz volt kedvem.