Interjúsorozat nem mindennapi foglalkozást végző édesanyákkal
Az elmúlt egy év sokszorosan próbára tette a gyerekeket nevelő családokat. Homeoffice, homeiskola, homeóvoda, háztartásvezetés, házasságápolás, rokoni és baráti kapcsolatok, tanulás…a szülők pedig igenis állják a sarat! (Nem mintha lenne más választásunk.)
Bevallom őszintén, nálam néha fogytán az üzemanyag, éppen ezért néhány hete arra gondoltam, hogy kellene valami, ami feltölt és új lendületet ad.
Újságíróként olyan anyákat kerestem hát meg, akik nem „szokványos”, „női” munkát végeznek, hanem valamilyen különleges, akár pasisabb területen tevékenykednek. Interjúkat készítettem velük, és a beszélgetések után órákig csak vigyorogtam, annyira feldobott az életútjuk, a belevalóságuk.
Ebben a cikksorozatban tehát három különleges foglalkozású -és nem kevésbé különleges személyiségű- édesanyát mutatok be Nektek.
Goldschmidt Szilvia története különösen kedves számomra: méhészcsaládban nőttem fel, pontosan tudom, milyen kemény fizikai munkával jár a méz előállítása. Nem a repkedő méhek és a csípéseik az igazán nagy kihívás- nyáron negyven fokban tekerni a pörgetőt hajnaltól naplementéig teljes embert kíván. Szilvi törékeny, mosolygós fiatal nő (leesett az állam, amikor elmesélte, hogy bizony már nagymama!), és vállalkozása rendületlenül tör előre.
Hogyan lesz egy ilyen fiatal, törékeny nőből méhész?
Ez egy elég régre visszanyúló történet. 16 éve lakunk a házunkban (Tatabányán), amihez egy 2600m2-es kert is tartozik. Az apósomtól örököltük. A szomszéd bácsi méhei évekig apósom kertjében voltak, ám mivel a lányom már akkor is rettegett mindentől, ami repül és/vagy zümmög, megkértem, hogy vigye el a bogarait. Vele már akkor is nagyon jóban voltunk, mindig mondta, hogy megtanít, de engem akkor még nem érdekelt.
Közben 15 évig egy multinacionális cégnek dolgoztam, irodai munkát végezve. Az utolsó évek már nagyon fojtogatóak voltak: állandó átszervezések, leépítések, stressz, és a bezártságot is egyre kevésbé bírtam. Végül úgy alakult, hogy sikerült megegyezni a munkáltatómmal, és nagyon jó feltételekkel jöttem el.
A lányom éppen ekkor költözött ki Németországba, egy nap azt mondtam hát a férjemnek: „Figyelj, én veszek méheket.” Ez 2015-ben volt.
Egyedül belevágtál?
Nem teljesen egyedül: elfogadtam a szomszéd bácsi segítségét. Mint említettem, évekkel ezelőtt felajánlotta, hogy megtanít mindenre. Ekkor áthozta a méheit, én pedig vettem 10 családot (a mértékegység, ahogyan a szakemberek a rovarok mennyiségét számítják, a szerk.).
Nem mondom, hogy csak méhészkedésből megélnék, de a férjem asztalosmester, ketten már szép és kényelmes életet tudunk fenntartani.
Mesélj a kezdetekről!
Az első két évben még vonultam a méhekkel (olyan helyekre viszik a rovarokat, ahol másfajta mézet is tudnak gyűjteni, a szerk.), ez azonban nem nőnek való. Nekem nem éri meg az erőfeszítés.
Ráadásul a második évben sikerült összeszednem a legrettegettebb méhbetegséget, a nyúlós költésrothadást, amelynek megfékezésére egyetlen megoldás van: a fertőzött családokat tűzzel kell megsemmisíteni. Nagyon nehéz döntés volt, hiszen nem tudhattuk pontosan, hogy az egész állomány megfertőződött-e. Végül elégettem az összes bogárkámat, a felszereléssel együtt. Megviselt, de mentem tovább.
Teljesen tiszta lappal kellett indulnom, és azóta nem viszem őket sehova. Itthon vannak a kertben.
Hogyan bírod a méhészkedéssel járó munkát? A laikusok nem tudják, de a pörgetés (amikor kinyerik a mézet a kaptárakból, a szerk.) kemény fizikai munka, még a férfiaknak is kihívás lehet az egész napos talpon levés és a nehéz keretek emelgetése.
Már megedződtem (hangosan kacag). Amikor pörgetés-időszak van, reggel 6-tól este 8-ig kint vagyok közöttük, és dolgozok szinte megállás nélkül. Nem mondom, hogy könnyű, de ha csinálni kell, akkor csinálom.
A családod támogatja ezt a hatalmas lelkesedést?
Persze, maximálisan. A férjem segít, ha valami nehezet kell emelni, és nem engedte, hogy felvásárlónak adjam el a mézet, amit az első évben termeltem. Nem akarta, hogy a mézem, amiért a két kezemmel dolgoztam meg, olyan helyre kerüljön, ahol nem tudjuk, mi történik vele. Azt mondta, inkább megfürdik benne (ismét nagyot kacag).
A lányom továbbra is utálja a bogarakat, még a képeket sem szereti látni, amiket néha munka közben küldök neki.
A 3,5 éves kisunokám viszont nem fél tőlük, bár tavaly behoztam egy méhecskét a házba úgy, hogy nem vettem észre- vagyis inkább azt hittem, hogy már nem élt. A kicsi belelépett, megcsípte a kislábujját. Egyedül voltam vele itthon, teljes pánikban hívtam a férjem, hogy mi van, ha baja lesz. Persze nem lett semmi gond, és így legalább tudjuk, hogy nem allergiás. Mondta, hogy ő is szeretne ruhát magának, és jönne velem. Örülnék neki, ha érdekelné.
Azt már mondtad, hogy nem ez a fő bevételi forrásotok, de azért gondolom, valahol csak eladod a kitermelt folyó aranyadat.
Igen, persze. Tatabányán három termelőtársammal bevásárló közösséget hoztunk létre, és csütörtök délutánonként piacot tartunk. Fajtamézeket szoktam vinni, tavaly pedig kikísérleteztem gyógynövényes- ágyas változatokat is, illetve a mézes szörpjeim is nagyon kelendőek. Már kialakult vevőköröm van, hírem ment a környéken. Olyannyira, hogy 2020 október 6-an a Duna TV-be hívtak élő adásba, hogy meséljek a mézeimről. Hatalmas élmény volt!
Sugárzik rólad, hogy valóban szereted, amit csinálsz.
Imádok méhészkedni, és egyetlen pillanatig nem bántam meg a váltást. A saját tapasztalatom után csak biztatok mindenkit, hogy ha teheti, azt csinálja, ami igazán a szíve vágya.
Szilvi utolsó mondatát tartottam meg magamnak útravalónak. A vele töltött bő fél óra visszarepített a gyermekkoromba, és kedves, szívből jövő kacagása jónéhány napra feltöltött energiával.
Remegő gyomorral váltott tizenöt év multis lét után, és bár nem volt zökkenőmentes a kezdés, mégis megtalálta magát a méhész hivatásban. Csodálatra méltó nő, édesanya, nagymama (amit még mindig nehezen hiszek el róla?).
Köszönöm a beszélgetést!