Huszonnyolc csodálatos hónapja vagyok édesanya. Huszonnyolc hónapja vagyok minden egyes nap készültségben, éjjel nappal “ügyeletben”. Ott vagyok, ha éjszaka felsír- márpedig a mai napig van, hogy tízszer is akár, és soha nem aludt át egyetlen éjszakát sem-, ott vagyok a reggelinél, ebédnél, vacsoránál, ott vagyok a délutáni alvásnál, ott vagyok, ha elesik, ha egy nagyobb gyerek elveszi a labdáját a játszótéren, ott vagyok, ha megijed egy hangosan ugató kutyától, ott vagyok, ha lázas, ha köhög, ha nevet, ha hangosan kacag. Mindig ott vagyok. Minden egyes nap. Minden egyes éjszaka.
És most már be merem vallani, vágyom egy szabad éjszakára. Vagy legalább egy kimenőre, egy vacsorára a barátnőkkel, egy gondtalan gin tonikra…
Az én családom messze van, több, mint kétezer kilométerre, másik országban. A férjem családja nem elérhető, mert az egyik testvérénél három gyerek van, a másiknál négy, és egyébként sem felhőtlen a kapcsolat. Vannak barátaink: néhányuknak a fiunkkal egyidős gyereke van, néhányuknak kettő munkahelye egyszerre, néhányuk pedig egyszerűen csak jó barátaink, de nem elég közeliek.
Ketten vagyunk, a férjem és én. És a csodálatos, évekig vágyott kisfiunk, akivel végre kerek lett az életünk.
De nélküle sehol nem voltunk az elmúlt huszonnyolc hónapban.
A kezdeti eszement ide-oda kapkodás, bizonytalanság és kétségbeesett “önállóságra” szoktatás után szerencsére hamar beláttuk, hogy a mi utunk az igény szerinti nevelés. Drága Vekerdy tanár úr szavai gyorsan célba találtak, és mertünk szembemenni a -családunk szerinti- helyes nevelési elvekkel: sok (általam) fájdalomtól átsírt hónap után végre simán ment az igény szerinti szoptatás, végre el mertem adni a kiságyat és mertem a fiam mellé költözni két földön egymás mellé tett matracra, végre mertünk nem pürésen kezdeni hozzátáplálni a fiunk négy hónapos korában. Mertük kivárni az ülni tudást hogy BLW-zhessünk, mertünk nem adni rá cipőt, mielőtt tizenöt hónapos korában járni nem kezdett, és mertük nem beletenni a járássegítőbe, amit ajándékba kaptunk.
És a mai napig nem mertem másra hagyni éjszakára. És nappal is csak néhány órára.
Lassan két és fél éves, én pedig kezdek fáradni. Úgy alakult, hogy a fővárosba kell utaznom papírokat intézni, néhány nap múlva reggel hatkor felülök a buszra, négy órát zötykölődök, elintézem, amit kell, majd újra buszra szállok, és az altatásra hazaérek, mert a fiam csak velem hajlandó álomba merülni. Pedig annyira szeretnék már előző nap hajnali kelés nélkül elmenni, megnézni egy musicalt, vacsorázni egy jó helyen az egyik barátnőmmel, aki ott él, aztán pedig egész éjszaka aludni egyedül, egy nagy ágyban, ébredés nélkül. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy képes lennék rá…
Döbbentem hallgattam nemrég egy ismerősöm ismerősét, aki a világ legtermészetesebb dolgaként mesélte, hogy hat hetes lányát az nagymamájára hagyva nyaralni ment kettesben a férjével a terhesség és a szülés miatti stresszes időszakot kipihenvén. Kikerekedett szemekkel néztem az Instán (már amikor még fent voltam) néhány influenszer anyuka csodás fotóit, amin a néhány hónapos gyerek nélküli barátnős/férjes kiruccanásaikat hirdették úgy, mintha azok teljesen magától értetődőek lennének: “Mert megérdemlem”, “Mert boldog anya, boldog baba”, „Mert anyának is jár a kikapcsolódás”.
Csak bámultam a monitort, és kavarogtak bennem a mindenféle indulatok:
- Ha ennyire pici gyerek mellől képes elmenni, minek akart egyáltalán gyereket?
- Tényleg képes azért cumisüvegből tápszert adni, hogy kimenője legyen?
- Hogy tudja magára hagyni azt a szerencsétlen pici babát?
- Tényleg ennyire szüksége van arra a “bulikára”?
- Hogyan tudja nyugodt szívvel otthagyni?
- Van olyan az életében, akire rá meri bízni ennyire kicsiként is?
- De jó neki…
- Ha közelebb lenne az anyukám, vajon én meg tudnám tenni?
- Irigy vagyok, mert én is szeretnék néhány szabad órát…
- Képes lennék valóban kikapcsolni nélküle?
- Képes lennék egy egész éjszakát eltölteni nélküle?
- Milyen kötődés van egy olyan anya és a gyermeke között, aki már egészen pici korától másra hagyja éjszakára?
- Tényleg ennyire fontos, hogy mindig ott legyek?
- Jobb anya vagyok, amiért nem hagyom másra?
- Kevésbé szereti az, aki képes éjszakára másra bízni?
- Van értelme, hogy ennyire “önfeláldozok”?
- Tényleg az a legfontosabb feladatom anyaként, hogy mellette legyek?
- Valóban nyomot hagyna a kapcsolatunkon, ha néha más vigyázna rá?
- Jól csinálom egyáltalán, hogy képtelen vagyok még csak belegondolni is a hiányába?
…
Megvetéssel vegyült irigységgel nézem azokat, akik az egy- két éves gyereket rendszeresen a nagyinál hagyják, akár több éjszakára is.
Aztán pedig elszégyellem magam, de nagyon, hiszen nincs jogom ítélkezni senki fölött.
És végül nem jutok semmire.
Hogy jobb-e, amit én csinálok. Hogy rosszabb-e, amit azok csinálnak, aki mással altatják a babát.
Igazából nincsen választásom, hiszen (az apukáján kívül) nincs kire hagynom.
Nem ítélkezem, mert nincs jogom hozzá, de őszinte leszek: akkor sem értem, hogyan lehet egy néhány hónapos picit nem magunk mellett tudni. Az egy dolog, hogy nekik ebben a korban még csak mi vagyunk a világ, de nekem, az anyjának is szüksége van rá. Fáradt vagyok? Nagyon. Az első egy évre nem emlékszem a kimerültségtől, csoda, hogy nem csapott el egy autó. Szeretnék a férjemmel nemcsak a konyhában gyertyafényes vacsorázni? Vágyom arra, hogy csak kettesben töltsünk egy éjszakát, hogy sokáig aludhassak reggel? Kimondhatatlanul vágyom rá. Szeretnék elmenni a barátnőimmel “bulizni egyet”? Rendszeresen álmodok róla…
De aztán belegondolok, hogy soha többé nem lesz ilyen pici, és soha de soha többé nem lesz olyan nagyon szüksége rám, mint ahogyan az első hónapokban volt, vagy ahogyan most van.
És tovaszáll minden irigységem, minden egyedüllétre vágyó gondolatom.
Bebújok mellé az ágyba, beszívom az édes illatát, átadom magam annak a mindent elsöprő szeretetnek, ami hozzáláncol. És egyből újra biztos leszek abban, hogy mellette helyem.