Íme a bizonyítvány! Nem a fiamé. Az enyém. Van benne minden, 1 és 5 között. De nem ez a fontos, hanem a folyamat, ami a jól ismert sablonosításban mindig teljesen egyéni és személyes marad. Ki mondhatja meg, egy-egy osztályzat mögött milyen történet vagy munka rejlik, vagy hogy egy adott eredmény kinek mit jelent?
A közösség
Nem kezdem az őskorban, rögtön ugrom egyet. A fősulin nagyon jól éreztem magam – és ez már önmagában új élmény volt. Vizsgák előtt persze izgultunk, de nem volt szorongás, kötelező fejenállás osztályozás, sem megjegyzések: fura vagy és társai. Nehezen nyíló énem új barátokat, társaságot talált. A többség jófej volt, mert a huszas korosztály már kinőtte a gyerekkori ítélkezés és csúfolódás „ártatlan gonoszságát”. Ekkoriban élveztem igazán a tanulást, az iskolába járást. De lássuk azokat a számokat!
Az egyesek – és az a bizonyos Hármas
Elég jó tanulóként, és átlagos matekosként mélyvízbe pottyantam a főiskola első évben. Analízis-, operációkutatás- és valószínűségszámítás-szigorlatokkal, mint „kiszóró akadályokkal” kellett megküzdenem. Csak pislogtam. Pofonként érkezett életem első néhány egyese. Ez először sokkolt. Teljes kudarcnak éltem meg, magam alá kerültem tőlük. Aztán megedződtem. Rájöttem, hogy ezek átmeneti jelzések, és egyrészt van lehetőség a javításra, másrészt nem is kell tökéletesen sikerülnie mindennek.
Apámmal, aki sokat segített a felkészülésben, talán csak ebben az időszakban tudtunk megnyílni egymás felé: ő a tanításomban, én az együttműködésben fejeztem ki a szeretetem. Számunkra ez nem csak a matekról szólt, még ha el is játszottuk, hogy igen… Mikor megtudtam, hogy hármas lett a legnehezebb szigorlatom, épp a munkahelyem folyosóján sétáltam. Fura, milyen jelentéktelennek tűnő részletek ragadnak meg az ember emlékezetében. Alig beszélgettünk, de akkor azonnal felhívtam őt az eredménnyel, és száz év után először hallottam rajta, hogy örül valaminek. Még a hangja is mosolyog. Az a hármas az egyik legfontosabb osztályzat, amit valaha kaptam…
Az ötös is relatív
Bőven akadtak azért jó jegyek is. Egyszerű: végre olyat tanultam, ami érdekesnek találtam. Ez sem volt túl gyakori az iskolai évek során. Felszabadítónak éreztem valódi érdeklődéssel tanulni valamit. Mondjuk durva volt bemagolni a világ összes országát fővárosokkal együtt… Talán valahol Afrikánál szokhattam rá a kávéra.
Ezekben az években tanultam meg felküzdeni magam. Bizony előfordult, hogy egyesről ötösre. De volt néhány olyan tárgy, amiből ha valakinek kettest sikerült kapnia, gyanakodva sandítottak: talán eminens az illető?
De ennyit a számokról
A lényeg: végre elhittem, hogy nekem is sikerülhet, és talán még szakdolgozatot is sikerül írnom. Az önbecsülésem a béka feneke alól végre megindult felfelé. Útközben rájöttem, mi nem érdekel. Később arra is, mi igen. Végre elmélyülhettem valamiben, ami érdekelt is. Akadályokat ugrottam meg. Igazán értékes időszak volt kapcsolatok, önbecsülés és tanulás terén egyaránt. És közben még jól is éreztem magam. Szerintem ez volna a lényege a tanulásnak.
A számok mögött előbb-utóbb, remélem, sok mai gyerek is megtalálja mindezt. Legalább ennyire remélem azt is, hogy őket is meglátják majd a számok mögött. A délutáni pluszmunkájukat, a közös, könnyes kínlódást a jobb jegyért. A rendszeres edzések és különórák mellett elért eredményeiket. Az esti veszekedés szorongva hallgatását, az emiatt csak félig sikerült házi feladatokat. Az uzsonna nélkül érkezettek, rosszul alvók éhesen vagy lankadva kipréselt figyelmét. Az eredmények mögötti családi beszélgetéseket. A kádban megtanult, de nem biztos, hogy megértett vers felmondását. A nemszeretem vagy unalmasan leadott tananyagok kiizzadását. A pillanatokat, mikor érdeklődés és inspiráció született bennük – vagy épp kihunyt. A házik miatt elmaradt esti játékot, kapkodós lefekvést. A lelkesedést, ami aznap, számokban mérve csak 3-asra volt elég. És minden egyebet, ami valójában meghatározza őket. Ha pedig megnéztük a bizonyítványt, írjuk alá, csukjuk be, öleljük meg gyermekünket, aki számoktól függetlenül is különleges és szeretnivaló – és onnantól legyen igazi nyaruk!