Még mielőtt a kisfiaink megszülettek, természetesen én már elhatároztam a magam pacifista szemléletével, hogy márpedig a mi gyerekeink kezébe nem fog senki játék géppisztolyokat, jedi fénykardokat, dobócsillagot, és mindenféle ezekhez hasonló agresszív játékot adni!
Ahogy naivan azt is elképzeltem, hogy a verekedés minden formájának gátat tudunk majd szabni, és a fiaink kizárólag békés úton fogják elrendezni a testvérharcokat.
Ha ez utóbbit nem is, de a fegyvermentes gyermekkor eszményét egyébként egész sokáig fenn tudtuk tartani, úgy nagyjából a közösségbe kerülés időszakáig. Az óvodában ugyanis, akarva-akaratlan, szerintem mindenhol akad néhány olyan fiú (vagy lány), akinek a szülei másképp gondolkodnak, és akik a játékpuskák potenciális vásárlórétegét képezik. A békés szülők pedig csak pislognak, mikor gyermekük karácsonyi kívánságlistájára felkerülnek a fegyverek különböző típusai, szinte észrevétlenül. Ekkor még mindig dönthetünk úgy, hogy nem engedjük be az otthonunkba az agresszió megtestesítőinek tekintett tárgyakat.
Mi történik ilyenkor?
Az, hogyha a gyerek lövöldözőset akar játszani, akkor azt fog, függetlenül attól, hogy megvetted-e neki a kommandós szettet, a ninja felszerelést, vagy a szivacslövedékes puskát.
Ha katonásat játszanak, akkor bármiből fegyver válik: a távirányítóból, a legókockákból, a favonat sínből, eszköz híján pedig a hüvelyk- és mutatóujjukból.
Így nálunk a most 6 és 8 éves a kirándulásaink alkalmával is szokott találni puska-botot, de készítettek már az apjukkal csúzlit, illetve épp a napokban maguknak gyártottak kardot kartonpapírból.
A fegyverek széles tárházából egyébként a vízipisztolyokkal már mi is kivételt tettünk, így abból van néhány darabunk.
Hogy megbántuk-e? Milyen hatással van mindez a viselkedésükre?
Amennyire ördögtől valónak tartottam korábban a fegyverekkel játszást, annyira elkerülhetetlennek látom most már ezt a fiúgyerekeknél. Az idő múlásával beláttam, hogy sokáig tiltani a közösség, az egészséges szocializálódás miatt nem lehet, és az ő saját lelki fejlődésük miatt nem is érdemes, hiszen minél inkább távol próbálunk tartani valamit, az annál vonzóbb lesz a gyerekek számára. Már a nagyapáink-dédapáink korában is játszottak a fiúk ólomkatonákkal, fakardokkal – mégsem terjedt el, hogy a gyerekek egymást kaszabolnák, és hogy sok valódi harc kerekedett volna ebből.
Ez talán már genetikailag is kódolva van, akkor is bekövetkezik, ha szigorúan tiltjuk otthon az erőszakos filmeket, rajzfilmeket, és a gyerek sosem lát a TV-ben tűzharcot – amit manapság elég nehéz elkerülni, így még ha sikerül is, biztos, hogy a kortársai közül nem mindenkinek.
Bár nem vagyok pszichológus, de én ezt a két dolgot különválasztanám: a fegyveres játékokat és az agresszivitást.
Ha a gyerek kiegyensúlyozott, békés környezetben nevelkedik, tisztázottak számára az adott játék szabályai (csúzlival nem egymásra célozunk, vízipisztollyal szembe-fülbe nem lövünk, a karddal folytatott közelharcot csak imitáljuk), és ami még fontos: életkortól függően felügyeljük is, hogy ezeket tényleg be is tartsa, akkor éppoly ártalmatlan lehet a katonásdi, mint bármely más szerepjáték.
Ha viszont a gyerek agresszív, akkor teljesen mindegy, hogy géppuskával játszik-e vagy matchbox autókkal, vagy csak csapkod maga körül, a viselkedéséből, ha a szülő figyelmet fordít rá, fel fog tűnni, hogy valami nincs rendben, és jó esetben kideríti, mi okozza a frusztrációját – mert biztosra veszem, hogy nem önmagában az, hogy egy játékfegyver kerül a kezébe.
A jó nevelésünk lényege szerintem nem az, hogy tiltsuk a fegyvernek látszó tárgyakkal való játékot, hanem hogy észrevegyük, ha a gyerek bármilyen tárggyal agresszíven játszik, és keressük meg a probléma gyökerét.
Adjunk teret annak, hogy a gyerekeink levezethessék a bennük lévő feszültséget, eleget mozogjanak, el tudják mondani, ha valami bajuk van. Ha szülőként példát mutatunk az erőszakmentes kommunikációról, békés konfliktuskezelésről, akkor nem fog bennük összekapcsolódni az a két dolog, hogyha dühös a másikra, a fizikai erőfölényét, vagy valamilyen fegyverét használja ellene.
A szakemberek szerint az is fontos, hogy egy játékfegyver mennyire hasonlít az igazira – minél kevésbé, annál jobb, így a színes vízipisztolyok még tényleg a legártalmatlanabb kategóriába tartoznak.
Arról is fontos, hogy felvilágosítsuk a gyerekeinket, hogy a valóságban a fegyverek, (ha nem sport céllal használják őket), mennyire veszélyesek és milyen károkat tudnak okozni.
Az én fiaim az autóikkal is számtalanszor játszanak közlekedési balesetest, ettől függetlenül tisztában vannak azzal, hogyha a valóságban történik ilyesmi, az cseppet sem szórakoztató.
Ugyanígy örömüket lelhetik egy harcolós játékban is, ettől még nem fognak élesben a társaikra támadni.
Ha pedig kontrollált körülmények között próbálják ki, például az íjászatot, akkor a fegyverek tiszteletét is megtanulják.
Ti hogy vélekedtek erről? Nálatok játszanak fegyverekkel a gyerekek?