Tudtam én az újszülöttkor nehézségeiről, a mozgásfejlődéssel és fogzással járó problémákról. Megvolt a „rémes kétéves” és a dackorszakos hároméves kor is. Aztán elkényelmesedtem. 3-tól 5 éves korig gyakorlatilag – kisebb vitákon és hisztiken kívül – egy angyal volt a fiam. Aztán betöltötte az ötöt, és istenemre mondom, mintha kicserélték volna. Felesel, szemtelenkedik, duzzogva csapkod, félrevonul, és szembeszáll az apjával és velem is. Mi a fene történik? És legfőképpen: hogyan kezeljem ezt az egészet?
Sok változás és sok türelem
Látszatra nyilván semmi gond a gyerekkel – mármint nagyobb gond. Nem pisil be éjszaka, nem sír az óvodában, és ott sincs gond a szobatisztasággal, pedig elköltöztünk, és óvodát is váltottunk, ráadásul kistestvére is lesz a nagylegénynek. Igazából kész csoda, hogy csak ennyi jele van az egésznek. Mégis a felcsattanó szemtelenségétől olyan idegállapotba kerül a férjem is meg én is, hogy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk nyugodtak maradni, pedig elvileg ez lenne a kulcs a helyzet kezeléséhez.
„Menj be a szobádba!”
A férjem (és az ismerőseim körében a legtöbb férfi/édesapa) a tekintélyelvű nevelés felé hajlik, ő egész egyszerűen bezavarja a gyereket a szobájába. Vagyis bezavarná, ha bemenne. De nem megy be, mert nyilván ennek is ellenáll. Így indul egy kis körbe-körbe kergetőzés a nappaliban a sírásra konyuló szájú középsőssel, míg végül csak bemegy a szobájába és persze sírva fakad. Én pedig nyilván az anyja vagyok, pár percnél tovább nem bírom ezt a helyzetet, és bemegyek, megbeszéljük, hogy mi történt, miért történt, mi a helyes viselkedés, és legközelebb mit kell tenni ilyen helyzetben. A férjem emiatt mérges rám, szerinte csorbul a gyerek előtt a „tekintélye”, én viszont emlékszem tisztán, hogy mit gondoltam ennyi idősen, amikor elővettek: azt, hogy a szüleim hülyék, szemetek és természetesen nincs igazuk. Totál fölösleges volt engem „megbüntetni”, mert nálam a szülők ezzel ásták alá a saját tekintélyüket – ha lehet ilyet mondani.
Mit mond a szakember?
Épp ezért kérdezem most meg Tóth-Bognár Borcsát, aki perinatális tanácsadó és régebben óvodapszichológusként tevékenykedett, hogy mégis hogy érdemes kezelni egy ilyen gyereket, és mennyit ér a tekintélyelvű nevelés napjainkban.
Kérlek mondd, hogy normális, ami velünk történik, és az 5-6 éves forma gyerekek egyszercsak feleselni és szemtelenkedni kezdenek. Én természetesnek érzem a dolgot, de jó lenne tudni, hogy „tudományos” alapon is így van-e?
Azt szoktuk mondani, hogy van a dackorszak, ami 1 ½ – 2 éves kortól, 3, 3 ½ éves korig tart. Utána van egy nyugalmasabb időszak, majd 4 ½ – 5 éves kortól van egy második dackorszak, ami sokkal kevésbé meghatározott szakmailag, mint a 2 éves kori „normál” dackorszak. Ez abban különbözik az elsőtől, hogy amíg 2 éves kor körül a gyerekek a saját önállóságukra ébrednek – az ÉN kialakulása a fontos, az legyen, amit ÉN akarok – 5 éves koruk körül viszont már az az üzenete, hogy „ÉN vagyok a legjobb, a legszebb, a leggyorsabb, a legokosabb”. Különösen a fiúknál figyelhető meg ebben az életkorban a versenyszellem és a rivalizáció.
A gyerekek nem tudnak veszíteni, ilyenkor előfordulhat, hogy csalnak. Ez az erkölcsi tanulás folyamata. Megtanulják, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartaniuk – a közösségben együtt hozott szabályokat különösen – ezért is fontos a kortárs csoport.
Mit érdemes csinálni, amikor a gyerek tényleg mindenre nemet mond? Arra is, ha mondjuk azt mondom neki, hogy oké, akkor most vége a társasjátéknak, de ő erővel fogja, tartja a bábukat, a táblát, és lép tovább, mert nyerni akar. (Azért hagytuk abba, mert csalt, és figyelmeztettem, ha csal, akkor nem játszunk tovább). Mit kellett volna másképp tennem?
Tök jól csináltad, hogy abbahagytad. 2-3-4-5 éves gyereknél is fontos, hogy SZERETETTEL FEGYELMEZZÜNK. Soha ne adjunk a gyereknek következményt dühből. Az egyik legfontosabb alapvetés az, hogy a gyerekre rászólunk, hogy hagyja abba. Másodszor szólunk, hogy ha nem hagyja abba, ez és ez fog történni. Harmadszor pedig a kilátásba helyezett következményt foganatosítjuk. Sokszor fordultak hozzám szülők, hogy százszor elmondtak valamit, és a gyerek mégsem fogadott szót. Nem kell százszor elmondani, mert csak azt tanulja meg, hogy anya addig enged játszani, amíg nem kezd például kiabálni. KÖVETKEZETESNEK kell lenni.
Így is borzasztóan nagy ellenállásba ütközhetünk, ekkor egy dolgot tehetünk: megtartjuk – lelki értelemben – a gyereket a hiszti közben, hiszen ő így vezeti le feszültséget.
Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megtanítjuk a gyereknek hogyan adja ki a mérgét, bánatát: bokszolhat vagy beleüvölthet egy párnába, esetleg lehet egy püfölhető plüssállata, vagy ugrálhat a trambulinon, futhat egy kört – bármi, ami a család életébe és értékrendjébe beleférhet. Nagyon fontos, hogy ellenünk, vagy más ellen ne fordítsa a dühét, ugyanígy nagyon kiemelendő, hogy mi magunk mutassuk példát abban, hogy ha dühösek vagy feszültek vagyunk, hogy kezeljük ezt, hogy vezetjük le.
Szintén fontos, hogy ne „büntetésnek” hívjuk azt, amit ilyenkor kiszabunk a gyerekre, hanem következménynek, hisz a világban is minden tettnek következményei vannak. Az a jó, ha már akkor kilátásba helyezzük a következményt, amikor még nem vagyunk dühösek, tehát másodszori figyelmeztetés esetén, majd a harmadszori után végre is hajtjuk azt, mert így nem azt fogja megtanulni, hogy anya vagy apa dühös rám, ezért büntetés kapok, hanem azt, hogy azért kapok következményt, mert valamit nem jól csináltam, de azért a szüleim még ugyanúgy szeretnek engem, és nem mérgesek.
Mennyit ér manapság a „tekintélyelvű” nevelés? Egyáltalán régen ért-e valamit?
Sokan sajnos keverik a tiszteletet a tekintéllyel. A gyerek nem fogja tisztelni a szüleit azért, mert megfélemlítik. Lehet, hogy félni fog tőlük, és ezért betartja a szabályokat, de TISZTELNI CSAK AZT LEHET, AKI ERŐS ÉS AKI SZERET, meg tud védeni magamtól is, megbízható és következetes. Üvölteni, erőszakkal kezelni egy gyereket nem lehet és nem szabad. A legtöbbször a szülői kiborulás a saját tehetetlenségükből fakad, és ilyenkor sajnos sokszor azok a rossz, saját gyerekkori mechanizmusok kapcsolnak be, ahogy a szülőket kezelték. Az agressziót hamar elsajátítják a gyereket, főleg ha az egy szeretett személytől jön. Ha valamilyen helytelen dolgot csinál egy 5-6 éves, és a szülő ráüvölt vagy rácsap, akkor azt fogja megtanulni, hogy hasonló helyzetben így kell reagálnia. Nem a felnőttet fogja bántani, egy kisebb testvért, vagy egy kisebb csoporttársat viszont ugyanígy fog kezelni, ha őt sérelem éri.
Régen sem volt „gyerekközpontúnak” nevezhető ez a tekintélyelvűnek mondott gyermeknevelés. Annyival volt még sokkal rosszabb, hogy míg ma egy következetes szülő a határhúzás után hagyja, vagy próbálja hagyni, hogy a gyerek kihisztizze magát – akár a bolt közepén is. (Ami egyébként számára hatalmas megkönnyebbülést jelent, mert az elé állított szülői határokba, korlátokba ütközve kiadhatja a benne felgyűlt feszültséget, mert elfáradt az idegrendszere – neki erre főleg 2-3 éves korban még nincs más eszköze, azt tőlünk kell megtanulnia).
Régen még a hisztizést is megtiltották a gyerekeknek, így semmilyen esélyük nem volt a saját belső frusztrációjuk levezetéséhez, azt tanulták meg, hogy a feszültséget tartsák benn. Ez a mi, jelenleg szülőként tevékenykedő generációnak az egyik nagy terhe.
Sok esetben látni, hogy társadalmi folyamatok hogyan befolyásolták a gyereknevelést. Így például, ahol a szülők úgy nőttek fel, hogy az ő szüleik munkásként, földművelőként egész nap dolgoztak és nem volt kerete az érzelmi beszélgetéseknek, ott ez nekik is nehezebb lesz. Bizonyos társadalmi körökben nem volt szokás dicsérni, az volt a természetes, hogy a gyerek jól viselkedik és az lett említve, ha nem, ezért a most már szülővé vált akkori gyermeknek sincs mintája arra, hogyan neveljen pozitív megerősítésekkel. Pedig azzal lehet a gyerekeknél a legnagyobb változásokat elérni.