Ez a cikk nem fog világmegváltó gondolatokat tartalmazni. Ez a cikk arról fog szólni, hogy jó szülőnek lenni, hogy milyen csodákat kaphatunk a gyerekeink által.
Többször leírtam, hogy mekkora kihívás a szülőség, hogy sok áldozatot követel. Nem egyszer elgondolkodok rajta, hogy kit és hogyan bátorítanék gyermekvállalásra, ha egyáltalán megtenném. Pedig életem egyik legnagyobb áldásának érzem, hogy anya vagyok, hogy szülők vagyunk a férjemmel, és ez most, Adventben még sokkal nagyobb csoda.
Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki ha a legszebb gyermekkori emlékeit kérdezik, a karácsonyok ugranak be neki. Emlékszem, nem volt sok pénzünk, sőt, de valami olyan varázslat lengte be ezeket a napokat mindig, hogy azt kívántam sose legyen végük. Voltak viták, tökéletlenségek, de az olyan momentumok, mint a közös szaloncukorkötözés az apukánkkal, vagy ahogy a nagymamámnál állva végtelennek tűnt a zenélő dísz által játszott csendes éj – amit végig kellett várnunk, mielőtt az ajándékokra repültünk – ezek még mindig könnyet csalnak a szemembe.
Ugyanígy a Mikulásnál. Emlékszem, hogy már régen sejtettem, ki is teszi ki a csokikat, de mégis kerestem a jeleit, az igazi Télapónak, és meg is találtam. Csak a napokban gondolkodtam el, hogy a fura szánkónyomokat vajon nem anyukám művelte-e…
Ahogy nőttem, „öregedtem” – persze sosem leszek öreg, én örökre félig gyermek maradok J – valahogy mindig visszavágytam karácsonykor és adventben arra az érzésre, ami gyerekként járt át, de sosem találtam meg egészen, és ebbe kezdtem beletörődni.
A családomban leszoktunk az ajándékozásról, mert nem ez a lényege az ünnepnek, maximum jelképes apróság maradt . Ez kicsit nehéz is volt nekem, akinek az ajándékozás az egyik fő szeretetnyelve (annak, akinek ismeretlenek a szeretetnyelvek, ajánlom olvasásra GaryChapment, és a szeretetnyelv teszteket) – amit sokan félreértenek gyerekeknél is: nem a sok vagy nagy ajándék a lényeg, hanem hogy kifejezzem: akkor is gondoltam rád, mikor nem voltam veled, és ismerlek, tudom minek örülsz. Tehát egy ajándékozás nyelvét beszélőnek egy nem személyes, tucat ajándék (mindegy milyen drága) sokszor bántóbb, mint a semmi, ellenben pl egy hozzá illő vers szépen leírva nagyon jól sülhet el.
Na de vissza a témához: ebbe a helyzetbe került mellém először a férjem, akivel megfogadtuk már első közös karácsonyunk alkalmával, hogy csak saját készítésű ajándékot adhatunk egymásnak. Ennek az az eredménye, hogy készülünk, ami egy kicsit visszaad a varázslatból, plusz az eddigi összes ajándékot fel tudjuk sorolni, pedig idén lesz a 11.
Mindemellett még így sem jött vissza a gyermekkori varázslat, báj. Csodás karácsonyaink voltak, de olyan… hát azt hittem olyan soha nem lesz többé.
Aztán született egy gyerek, majd még egy meg még egy… Idén 5 éves a nagyfiam, 3 a középső, és már nekik már nagyon működik a varázslat. A varázslat, amit mi működtetünk. Meg úgy gondolom a Jóisten.
A férjemmel együtt törjük a fejünket, én igyekszem megvalósítani mindazt, amit kitalálunk, mitől lehet szebb, emlékezetesebb ez az időszak nekik. Velük izgulok, mikor várjuk a Mikulást, velük keresem az angyalok által elrejtett nyomokat az adventi reggeleken, velük díszítek, nézem a gagyi karácsonyi mesefilmeket… És idén covid ide vagy oda, mindennél jobban érzem a varázslatot.
Mindhárom fiam itthon van velem, férjem dolgozik, néha teljesen kimerülök, de az adventi csoda bizserget. Együtt éneklünk és imádkozunk vasárnap a koszorú körül, hétközben kandallót építettünk cipősdobozokból, mézeskalácsot sütöttünk… és az ő izgalmuk, ámulatuk visszahozza azt a bizonyos érzést. Nem,nem azt. Valami jobbat és mélyebbet. A varázslatot, amit én magamban úgy fordítok le, hogy a szeretet: szeretet a gyermekeim iránt, Isten iránt vagy épp az ő szeretete irántam… és szeretet a szüleim iránt. Mert az működtette gyerekkoromban is az egész ünnepet.
Nálunk ma járt a Mikulás. A férjemmel szeretünk bolondozni, kicsit talán furcsák is vagyunk, de jól érezzük ebben magunkat. A magunk sajátos módján készítettük a Mikulás csodáját a gyerekeknek: volt ma itt mindenről szó: a lisztből készül rénszarvasnyomtól elkezdve, a teleportáló készüléken keresztül, egészen addig, míg videochateltünk a Mikulással zoomon, mert ugye karanténban van ő is (örök hála a barátainknak, hogy bevállalták). Este pedig elmentünk a kis városunkban adventi ablakot keresni. Persze a kicsi a maga 9 hónapjával nem mindig élvezte a sötétben sétát – ennek ellensúlyozására a nagyok által diktált állathangokkal énekeltünk karácsonyi énekeket a pici szórakoztatására. Nem tudom mit szólt, aki velük szembejőve hallotta, hogy egy család a Jinglebellrock-ot brekegi éppen az erdőből kifelé jövet… mert kellett egy fejlámpás séta is a sötétben. Azt hiszem ebből hagyományt termetünk. A mi kis fura családunk fura hagyományát.
Varázslat.
Szóval lehet, hogy nehéz szülőnek lenni: rengeteg a teher, a felelősség, az elvárás. De ebben az időszakban érzem igazán, hogy mekkora ajándék. A gyerekeink szemén keresztül látni az életet olyan csodának, amilyennek régen láttam. Remélem, sokan tapasztalják meg ezt még ebben a nehéz időben is.