Nemrég még arról írtam – na jó, ennek már 3 és fél éve, de olyan, mintha csak tegnap lett volna – hogy elérkezett elsőszülöttünknél a fogváltás, és ezzel együtt a fogtündér ideje.
Most pedig már véget is ért, lezárul egy korszak, a gyermeki ártatlanság kora.
Levi 9 éves, a minap, minden előzmény nélkül, egyszer csak ezzel állt elő:
„Anya, szerintem te azért nem akarod megmutatni nekem az emlékes dobozomat, mert nincs is fogtündér, és abban rejtetted el a fogaim!”
Ez pontosan így volt, de honnan tudja?! Egyébként már átraktam a dobozból a kis fogakat, mikor kíváncsiskodott, miket őrzök benne (újszülött kórházi karszalag, első babaruha, első levágott hajtincs, ilyesmi), de lehet, hogy már korábban megleste?
Most erre mit mondjak? Nem fogok hazudni, de nem készültem fel. Mégis hogy tálaljam, hogy ne legyen annyira csalódott? Mi lesz, ha egyből rákérdez a Mikulásra, meg a többiekre is? Romboljak le egyszerre minden illúziót? Bár már ez is csoda, hogy eddig hitt bennük, elég nagyfiú már.
Ennyi gondolkodási idő már önmagában is gyanús lett volna, szóval kiböktem végül, hogy nincs fogtündér, vagyis én vagyok – ez így azért egy fokkal jobban hangzik.
Régebben meséltem neki, hogy az én gyerekkoromban még nem volt, erre emlékeztettem is, hogy ez egy új szokás, de megtetszett és szívesen játszottam ezt el, hogy örömet szerezzek neki. Együtt felidéztük, mikor mondtam, hogy azért ne teljesen a párnája alá helyezze a fogat, mert ha ráfekszik, megnehezíti a fogtündér dolgát. Most megértette, hogy az én csekély varázserőm miatt volt ezekre a helyreigazításokra szükség. Kérdeztem, hogy szomorú-e, mondta, hogy kicsit. De hamar felderült az arca, mikor kigondolta, hogy ha már a meglepetés részének úgyis annyi, akkor következő alkalommal esetleg kiválaszthatja ő, milyen ajándékot szeretne. Erről végül lebeszéltem, és rávettem, hogy maradjon ez a játék, ez a szokás meg nekünk, a kisebb testvérei miatt is.
Később megkérdeztem, honnan jött rá, és kiderült, a nagymamája mesélte neki, hogy ő mindig eltette emlékbe a gyerekei kiesett fogait. Ebből valahogy összerakta, hogy mi van, ha én is gyűjtöm, és azért olyan titkos az a doboz, a fogtündér pedig csak mese.
Azt hiszem, egyébként sejti, hogy a többi ünnep esetén is ez van, csak még nem akarja tudni. Karácsonykor már így is elég vegyes a dolog, mert a Jézuska is jön, de mi is ajándékozunk. A Mikulást viszont nem kérdőjelezte még meg, pedig itt is van némi káosz, hogy az amerikai mesékben miért ő jön karácsonykor?, és különben is: hogy jut el egy éjszaka alatt mindenhova? De tavaly decemberben is szó nélkül kipucolták a csizmájukat és biztos, ami biztos, kikészítettek kekszet és tejet is a nagyszakállúnak.
Van, aki egyáltalán nem ápolja ezeket a hagyományokat, mert úgy érzi, ezzel hazudik a gyerekének. De én sosem haragudtam a szüleimre, amiért ezeken az ünnepeken titkolták, hogy ők a valódi ajándékozók.
Olyan szép mesék vannak, amik a kétkedő gyerekek számára megvilágítják, hogy habár az ajándékokat tényleg a szülők veszik, maga a Mikulás szellemisége vagy a Karácsony szentsége létező dolgok, az életben pedig igenis vannak csodák, és ezek az alkalmak segítenek a gyerekeknek megtanulni hinni bennük.
Levi most már annak a kornak a küszöbén áll, amikor letisztulva látja majd, mi a valóság, és mi a mese, de szeretném, ha továbbra is tudna hinni az emberi jóságban, segítőkészségben, névtelen jócselekedetek erejében, a szeretet hatalmában.
Kértem, hogy az öccsének ne árulja el a titkot, hadd legyen neki is része ebben, ha majd elkezdenek kiesni a fogai. Ráébredt, hogy akár ő is részt vehet az ajándékozásban, és ettől újra felcsillant a szeme.
Ez lesz a vigasz, ha majd minden ünnepen lehull a lepel, hogy most már ő is a másik oldalon áll, és ezentúl részt vehet a csoda létrehozásában, megtapasztalhatja, hogy adni is legalább olyan jó, mint kapni.
Szóval lehet, hogy mégsem kell szögre akasztanom a fogtündér jelmezem, elég lesz csak egy picit szűkebbre szabni.