– Anya, képzeld, mozog a fogam! – köszöntött Levi széles mosollyal.
– De jó! – osztoztam én is az örömén, bár közben picit összeszorult a gyomrom, hiszen ez az első lépés a nagyfiúvá válás útján, ehhez a gondolathoz még hozzá kell szoknom.
– Melyik?
– A jobb felső egyes – persze ezt nem így mondta, dentálhigiénikus képzettséggel még nem rendelkezik öt és fél évesen, de megmutatta.
– Ó, EZ a fogad!
Ennek a metszőfognak pedig története van.
Sok átsírt éjszaka után elsők között bújt elő, és elsőként harapta a már nem tiltott gyümölcsöket, (illetve engem).
De nem ettől vált emlékezetessé, hanem hogy három év masszív helytállás után egy szürke, nyirkos decemberi napon csorba esett rajta – ahogy az én lelkemen is.
Egy tökéletes anya, ugyebár, mindennap kiviszi a gyerekeket sétálni, a legkevésbé csábító, bekuckózós időben is, mert a friss levegőre szükség van. Így hát útra keltünk a kihalt utcánkban, Levi kitartóan rótta a métereket mellettem, az öthónapos testvérét babakocsiban toltam, míg szemerkélni nem kezdett az eső. Hazajöttünk, lekísértem Levit a csúszós lépcsőn, majd letoltam a babakocsit, és közben egy percre hátat fordítottam. Nem kellett volna. Mikor megfordultam, még épp láttam, ahogy megcsúszik a lépcső legalsó fokán (ahova visszamászott), és a jövőbelátás képessége nélkül is tudtam, nem jó felére fog érkezni. A következő pillanatban pedig már ömlött a vér a szájából, és bizony, apró fehér törmelék kísérte. A jobb és a bal felső egyes részei.
A helyzetet nem könnyítette, hogy a helyi magánfogászaton közölték, ők gyerekekkel nem foglalkoznak, de amúgy se tudnának már aznapra időpontot adni, sürgős eset ide vagy oda. Budapestre pedig csak másnap jutottunk el, nehéz éjszakánk volt.
A fogászati ügyeleten a fogtündérrel ugyan nem találkoztunk, de egy tündéri fogorvossal igen. Annyira megnyugtató kisugárzása volt, hogy nekem is kedvem támadt volna beülni egy fogkőlevételre. Levi emlékeiben csak annyi maradt meg a vizsgálatból, hogy milyen jó volt a fogorvosi székben liftezni, és milyen jó autók voltak a doktornéninél, „Mikor megyünk legközelebb?” Remélem, soha…
Az ínye szerencsére nem sérült, a maradó fogakkal nem lesz gond, a tejfogait pedig fogadjuk el így, csorbán.
Ez a része inkább nekem volt nehéz, hogy kisfiam minden vidám mosolyában anyaságom tökéletlenségét lássam, és annak bűntudatát érezzem, hogyha akkor nem veszem le róla pár pillanatra a figyelmem…
De tudjuk, hogy a nem tökéletes, csak „elég jó” anyáknak nincs hátul szemük. Egy (két) mozgékony kisfiút pedig nem lehet burokban nevelni, és talán nem is igazán boldog az a gyerekkor, amelynek helyszínei közt nem szerepel legalább egyszer a traumatológia, a baleseti sebészet, vagy épp a fogászati ügyelet…
Mondanám, hogy Levi azóta legalább különösen óvatos a lépcsőkön, de nem lenne igaz, valójában nem sok emléke maradt a balesetről, így még elrettentő példának se volt jó, csak az én, egyébként se csekély lépcsőfóbiámat erősítette fel. Másrészt persze örülök, hogy ennyivel megúsztuk, és még csak nem is emlékszik rá.
Idővel aztán megbékélt az én lelkem is, Levi mosolyát pedig hibátlan fogsor híján is a legszebbnek látjuk.
Most viszont búcsúzik a jobb felső egyes, és én megint tökéletlen anyának érzem magam, mert fogalmam sincs, mi is a helyzet ezzel az ajándékozós dologgal.
– Anya, mit fog hozni nekem a fogtündér?
– Nem tudom, kisfiam, az én gyerekkoromban még nem létezett…
Most komolyan, honnan vette ezt? Itthon biztos nem adtunk elő ilyen mesét, de gyanítom, hogy a modern rajzfilmek és az óvodai közösség hatására már nem csak az jut be a gyerekek világképébe, amit mi, szülők beengedünk.
Vajon a fogtündér minden egyes fog kihullását jutalmazza? Két gyerek, negyven tejfog, kész anyagi csőd.
– Anya, ha a Mancs őrjáratos párnámon alszom, hogy tudja majd kivenni alóla a fogat a fogtündér? És hogy teszi be alá az ajándékot?
– Emiatt ne aggódj, ő egy varázserejű tündér, biztos megoldja.
Végül is, ha tökéletes anya már nem is leszek, cserébe évekig én lehetek a fogtündér, azért az is elég menő.