„Nem szeretem a német órákat” dörgölte az orrom alá kissé durcásan az egyik negyedikesem. Szíven ütött a kritika, mert egész addig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. „De miért?” csúszott ki a béna kérdés a számon és egy emberként kíváncsian vártuk a fáradt szemeivel huncutul somolygó kisembertől a könyörtelen leleplezést.
„Azért, mert mindig van feladat és meg is kell csinálni.” Ez igaz, konstatáltam magamban és nagyon koncentráltam, hogy el ne nevessem magam komoly kis képét nézve, mert tudtam, hogy ha most nevetek, soha többé nem lesz velem őszinte. Inkább tovább ütöttem a vasat. „Engem legalább szeretsz?” futottam vakon a szakadék felé. „Nem.” forgatta a meg a kést a szívemben. „De miért?” Kérdeztem ismét, lefagyva. „Mert te adod a feladatot, de csak ezért, egyébként igen.” Aztán kiderült, hogy a tanító nénire is haragszik hasonló okokból és felsorolta az összes nem készségtárgyat, amit a némettel együtt szíve szerint kukázna. Ekkor már ő is nevetett és én is a többiekkel. Végignéztem rajtuk. Ötödik órájuk volt aznap, nekem a nulladikkal már a hatodik. Nagyokat ásítoztak, láthatóan kimerültek.
Nem csupán ők. Saját osztályom nyolcadikos. Sosem felejtem el, ahogy ötödikben elveszetten bóklásztak a főépület folyosóin a termeket keresve. Fenyőfaként tele aggatva cipeltem utánuk gitárt, görkorit, kabátot, sapkát, sálat, kulacsot, tesicuccot állandóan, mert nehezen szokták meg, hogy szünetekben vándor létet kell folytatniuk. Belesimultak a rendszerbe, felnőttek és védőszárnyaim alatt már csak egy teendőjük van, írni egy jó felvételit, ami így iszonyú egyszerűen hangzik. Kétszer hatvan perc januárban, amin ha drámaian akarok fogalmazni, a jobb gimnáziumokba igyekvők jövője múlhat. Tizennégy évesen. Igyekeznek minél jobban felkészülni a heti 33 órájuk mellett, hiszen aki emelt óraszámú nyelvi csoportban tanul, annak ennyi a penzum. 33×45 perc. Háromszor van hét órájuk, igaz ebből egy osztályfőnöki és egy etika nulladikban velem, ahol a hajnali közös meditációra rászoktatva őket kiválóan meg tudjuk váltani a világot, vagy nem, ha éppen csak kornyadni van kedvünk, vagy ha éppen elfelejtek bemenni, mert bevallom az én fejem is kápos és erre is volt példa nem is olyan régen.
Fáradtak. Zombi állapotuk kialakulásában folyamatosan keresem saját felelősségem, hiszen életük legnagyobb idejét kitöltő helyszínének én is hajcsára vagyok. Heti 5 órában tűrik a maximalizmusom megnyilvánulásait; készülünk nyelvi felvételire az iskolák által megadott szempontok szerint, a középiskolai szintfelmérőkre, év végi kompetencia mérésre idegen nyelvből és a német záróvizsgára, amely kivételével egytől-egyig központi, elkerülhetetlen eljárásokról szó. Követelek, de remélem kapnak is használható gyakorlati tudást szeretve szigorú 45 perces Stand up!-jaim alkalmával. Igyekszem a hétvégéiket tabuként kezelni, és ha csak tehetem lecke mentesítem őket. A nyolcadikos félévi jegyük nagyon sok tárgyból beleszámít a felvételi elbírálásba minden iskolatípusnál. Teper, hajt a többség tehát. Vannak álmaik, sokan már célokká érlelték őket és úgy tűnik, mernek nagyok lenni, amiért iszonyú büszke vagyok rájuk. Nagy lépés ez, hiszen év elején a többség még azt sem tudta merre szeretne elindulni, hiszen ha tetszik, ha nem, lépniük kell. Reped a burok…
Ez csak az iskolai napi szintű terhelés. Sokan sportolnak emellett, többen élsportolók, más városba járnak edzésre, ami vidéken nem ritka, ahonnan késő este esnek haza. Klassz dolog, mert fegyelmet tanulnak, rendszert, tartást ad a szétfolyásra zsigerileg alkalmas kamasz létüknek, de ki is szipolyozza őket a „főállásuk ” mellett. Erre jönnek az esetleges nyelvórák, illetve a felviteli miatti előkészítők. Lazán összejön napi 9-10 munkaóra és akkor még nem tanultak másnapra, nem pihentek, nem éltek, nem bandáztak, bár erre meglepő módon igényük sincs feltétlenül, hiszen társas kapcsolataik többségét chaten élik. Ezen sem csodálkozom, mert valódi beszélgetésekre egymás társágában, látva a másik arcát, figyelve a testbeszédét, érezve a hangulatait, tanulva rezdüléseiből nem marad már idő. Lelküket agyonnyomja a felelősség, hogy amennyiben most nem jól választanak, az új rendszernek köszönhetően, amelyben az egyes iskolatípusok között szinte lehetetlenné vált az átjárhatóság, előfordulhat, hogy évekre egy olyan helyzetben rekednek, ahol szenvednek, amit tanulnak nem érdekli őket, tehát nem is tanulják, ebből adódóan nincs sikerélményük. A többségük bevallja fél attól, hogy nem veszik fel oda, ahová szeretné. Sápadtak, szürkék, gyakran betegek, hiszen fárad a lélek, jelez a test. Megálljt parancsol, amit sajnos már egy általános iskolás sem engedhet meg magának. Szoronganak, tizenévesen. Elmesélik, hogy gyakoriak a hangulatingadozásaik, aminek a levét a környezetük issza meg, pedig sokszor nem is tudják miért tomboltak, hisztiztek. Kamaszkor, hormonális változások, mormoljuk ilyenkor magunk elé. Szemhéjuk legtöbbször félárbocon, sőt akad, aki bóbiskol órán, pedig otthon alszik eleget. „Élettani fáradtság” magyarázom nekik Vekerdy tanár úr után szabadon.
Pedig kicsik még, bár némelyikük már most égimeszelőre nyúlt, a lányok pedig gyönyörűek és megtévesztően érett vonásúak, de a szépre sminkelt pofik és a gizda tartásba erőltetett testek útját kereső, vagy azzal még szíve szerint egyáltalán nem foglalkozó, támogatásra szoruló gyereket rejtenek. Segítséget egyre kevéssé mernek kérni; nem menő gyengének lenni. Elbizonytalanodtak és bezárnak. Látom némelyikük írásán, hogy a tavalyi kövér, magabiztos betűk bolhapiszok méretűre töpörödtek, egyre halványabbak. Egy szakértő grafológus disszertálna némelyik láttán. A rémisztő felelősségtől és a rájuk háruló nehéz döntésektől bezárt kagylóhéjakat nagyon nehéz kinyílásra bírni, mert ott bent, a saját világukban legalább ők irányítanak, nem a felnőttek, tehát idővel már nem is akarnak előbújni.
Mégis mit tehetünk? Tanárként az előírt és a középiskolában alap tudásként elvárt tananyagot csökkenteni nem tudjuk, de lehet és kell is őket szeretni. Néha engedni nem tudni valamit, hagyni őket hibázni, hiszen mi is szoktunk. Merjünk nevetni magunkon, nem bálványként, hanem esendő emberként köztük létezni és megbocsátani, hogy megtanuljanak tőlünk a tévedéseik után felállni, újra tervezni és tovább menni. Szülőként meghallgatni őket még akkor is, ha a számukra éppen fontos beszédtémától égnek áll a szőr a hátunkon. Kihasználva az elenyésző számú bújós pillanatukat, újra babaként szeretni őket és biztosítani arról, hogy úgy szeretjük csemeténket, ahogy van. Erős korlátnak kell maradnunk tanárként, szülőként egyaránt, mert kamaszunk előszeretettel hajol ki a jövőbeli élete kilátójának aktuális szintjét védő karunk által képzett korlátján. Ködbe vész még, amit lát, és ha ez a korlát nem stabil, vagyis nem következetes, támogató, elfogadó és szerető, hanem inog, el sem mer indulni felfelé!
Péntek van. A szokásos leckét adtam hétvégére: „Pihenjetek! Töltődjetek!” Remélem, komolyan veszik!