A szüleim gyerekkoromban rengeteg dolgot mondogattak, amik miatt én vagy mérges voltam, mert igazságtalannak tartottam, vagy lelkiismeret-furdalásom támadt, vagy egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy „mit tudják ők…!”. Most, hogy gyerekeim vannak, néha azon kapom magam, hogy bizony nekem is kiszalad a számon 1-2 OLYAN mondat. Basszus, a szüleimnek mégis igaza volt? (Spoiler: a szülőknek mindig igazuk van…)
„A kutyát nem érdekli!”
Apukám igazi adu-ász mondata. Mindig teljesen a földbe döngölt vele. Megsemmisülve álltam a saját kis problémáimmal. Bazira rosszul esett, amikor épp egy-egy náthával kapcsolatosan ecseteltem a tüneteimet. Pedig ha tudtam volna, hogy apám egészen egyszerűen a szülőségre készít fel ezzel az egyszerű mondattal… Most már pontosan értem miről beszélt, amikor rám nézett, és azt mondta: „A kutyát nem érdekli kislányom!”. Mert tényleg senkit nem érdekel most sem, hogy anya fáradt, anya aludni akar, vagy úgy egyáltalán: hogy anya hogy van. Én annyit fejlődtem, hogy nem a gyerekeimnek mondogatom, hanem leginkább saját magamnak.
„Majd pihenek a föld alatt…”
Anyukám szívbemarkolóan keserű mondása, amit ma már teljesen át tudok érezni. A mögötte rejlő fáradtságot, szeretetet, önfeláldozást. Persze, az édesanyának is jár a pihenés, a kikapcsolódás, a szusszanás, de őszintén?! A gyakorlatban azért olykor ezt elég nehéz megvalósítani. Azt hiszem eddig egyszer csusszant ki a számon, de meg is fogadtam, hogy soha többé… Nem akarok ilyen lelki terhet rakni a gyerekeimre.
„Majd megérted, ha neked is lesz gyereked!”
Ezt általában egy jól sikerült veszekedés után mondogatta anyukám, amikor én épp valamiért nem akartam szót fogadni, és nyilván vadul érveltem a saját igazam mellett. Anyukám nem tántorított a saját nézőpontjától (mondjuk amikor 14 évesen az akkori pasimnál akartam szilveszterezni), és nem engedett. Akkor mondta, hogy ha nekem is lesz gyerekem, majd megértem. Jelentem: megértettem. Az aggódás részét. De azért remélem, ha eljön az idő, én jobban tudok majd bízni a saját lányomban.
„Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek!”
Jééézusom, hogy én MENNYIRE gyűlöltem ezt a mondatot! Jellemzően akkor hangzott el, amikor valami nagyon érdekes vagy izgalmas dolgot akartam csinálni, amit a szüleim csináltak (például gyufával tüzet gyújtani), vagy amikor olyan szavakat mondtam, vagy úgy viselkedtem, ahogyan azt tőlük láttam – de felnőtt szemmel valamiért mégis tiszteletlennek tartották, amikor leutánoztam őket. Ki érti ezt? Én nem értettem, és a mai napig sem értem. Ezt még soha nem mondtam a gyerekeimnek, inkább szépen elmagyaráztam/magyarázom az okokat, ha valamit nem akartam/akarok megengedni.
„Nem nekem, magadnak tanulsz”
Mindig kitűnő tanuló voltam – na jó, nagyjából – így nem is igazán értem miért mondtak a szüleim bármit is a tanulással kapcsolatban. Talán akkor kaptam ezt meg, amikor 4-est hoztam haza, vagy akkor, ha épp szenvedtem, hogy nincs kedvem tanulni. Pedig minden gyerek életében teljesen normális, ha épp jobban fűlne a foga valami máshoz… Pláne tizenévesen. Meglepő módon ezt a mondatot nem én, hanem a férjem mondta az elsős gyerekünknek. Még ilyet?!
„Amit megtanulsz, azt nem veheti el tőled senki!”
Ez már kicsit motiválóbb mondat, bár nem tartom teljesen igaznak, ahogy gyerekként sem gondoltam annak. Meg például ha valaki levágja a fejem, akkor igenis elveszi tőlem, amit addig megtanultam – az életemmel együtt. Kicsit fura gyerek voltam, mondtam már? Ettől függetlenül értem már a mondanivalóját, bár kisiskolásként minden ilyen „NAGY” mondat értelmezése egyenesen lehetetlen küldetésnek bizonyult.
Nektek vannak olyan mondatok, amiket unásig ismételgettek a szüleitek gyerekkorotokban, és nem értettétek miért? És észreveszitek magatokon, hogy Ti is kimondjátok, vagy kimondanátok? Írjátok meg!