Kezdőlap Ti írtátok... Leválásunk kezdete, avagy beszoktatás az oviba és a melóba

Leválásunk kezdete, avagy beszoktatás az oviba és a melóba

Pöttyöslabda
beszoktatás

Idén szeptemberben nagy mérföldkőhöz érkezett három éves anyai pályafutásom, ugyanis a kisfiam elkezdte az óvodát és már majdnem teljes magabiztossággal mondhatom, hogy jól haladunk. Persze szerintem ez az egész első év erről a megszokásról szól, a várható betegségek átvészelésével együtt. Kinek gyorsabban, kinek lassabban. De mégis a kezdeti ő bent sír, én kint sírok, mindjárt fogom és kiveszem az oviból, felmondok és majd lesz valamiből azt gondolom egész gyorsan eljutottunk odáig, hogy kifejezetten élvezem a munkát is és a délutánokat is a kisfiammal. Sokat számít, hogy olyan munkahelyet találtam, ahol rendkívül megértőek és rugalmasak az emberek. Kialakult bennem egyfajta megnyugvás, mert már tudom, hogy mindketten jó helyen vagyunk. 

Az elmúlt 3 évet szinte összenőve töltöttük és ez nem nagy túlzás, hiszen egy kis covid időszakkal megspékelve jóformán az idő nagy részében kettesben voltunk. Nem járt bölcsibe sem, mert én akkor úgy éreztem, hogy nekünk még együtt a legjobb. De nem állást szeretnék foglalni ebben a sokat vitatott bölcsi kérdésben, mert egyrészt fogalmam sincs, hogy milyen lett volna ha máshogy alakul. Másrészt szerintem mindenki úgy csinálja, ahogy jónak látja és persze ahogy megteheti. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem volt muszáj bölcsibe adnom, így szeptemberig elképzelni sem tudtam, hogyan fogjuk megugrani a beszoktatással járó akadályokat. Az az egy kapaszkodóm volt, hogy a kisfiam alaptermészete nagyon barátságos és amikor már lehetett sokat jártunk játszótérre, így a társasági élet nem volt számára teljesen idegen.

Szóval mi a következő fázisokon mentünk keresztül:

  1. Otthon és az oviban is sírás. Én meg persze kint sírok, közben átkozok mindent és mindenkit, de legfőképpen azt, hogy milyen rendszer ez, ahol egy anyát elszakítanak a gyermekétől. Ezeken a napokon nem igazán tudtam másra koncentrálni.
  2. Otthon még sírás, de az oviban már nincs. Én is jobban tudok koncentrálni már más dolgokra is, de még mindig sokszor azon kapom magam, hogy csak a száz liba egy sorban pörög a fejemben. A délutánok nyűgösen, az addig zavartalan éjszakák nyugtalanul telnek.
  3. Már nincs sírás otthon, de egy kis visszalépés azért, mert egyszer túl sokáig búcsúzkodtam, így az oviban van sírás. Ezután azt csináltuk, hogy az úton megbeszéltük mi lesz aznap, aztán csak gyors elköszönés és már ott sem voltam.
  4. Egyáltalán nincs sírás, csak otthon a “nem akarok oviba menni” kijelentés ritmusos ismétlődése, amire nyilván nincs jó válasz, mert ha azt mondom, hogy már pedig muszáj, az csak olaj a tűzre. Azt meg nem mondhatom, hogy oké, akkor ne menjünk. Szóval meg sem hallottam és készülődtünk tovább. De úgy éreztem kezdenek rendeződni a dolgok, na meg hál’ Istennek az éjszakák is.

Végül lassan november vége van és az eddigi egy-két betegséget leszámítva (ami meglepő, de esetünkben nem járt nagy visszaeséssel) azt mondhatom, hogy most már reggelente viszonylag simán elsuhanunk az oviba, a búcsúzásnál kapok egy hatalmas puszit és szalad is a többiekhez. Én pedig teljes nyugalommal tudom a munkámat is elvégezni.

Nem mellesleg így már néhány előnyét is sikerült felfedeznem ennek az új időszaknak. Például ha arra gondolok, hogy – bár nem szeretek kategorizálni senkit, de azért a “paramami” jelzőt simán rám lehetne húzni, – szinte biztos vagyok benne, hogy a magastól való félelmemet én nyomtam rá úgy a gyerekre, hogy egy nagyobb mászókán állva sokszor inkább azt kérte, hogy vegyem le onnan. Hozzáteszem, hogy erre próbálok nagyon tudatosan figyelni és szerintem sokat lazultam, mondjuk ha egy lejtőn túl gyorsan hajt le a biciklivel, már csak kb 15 féle kisfilm fut a fejemben, hogy hogyan tud úgy elesni, hogy a kórházban kössünk ki. Ezt próbáltam sokáig úgy egyensúlyozni, hogy amikor csak lehetett elküldtem a fiamat az apjával bandázni, mert nem mondom, hogy a férjem túlságosan laza, de ameddig én mondjuk a botokat elszedem a gyerektől, a múltkor elkaptam egy felkiáltást tőle, hogy “várj, hozok neked egy nagyobb botot”… Na de most azt vettem észre, hogy a többi gyerektől tanulva (anya nélkül) mintha bátrabb is lenne.

Emellett…

Szeretem, hogy próbálgatja az önállóságát.

Szeretem, hogy amikor megyek érte a nyakamba ugrik.

Szeretem, ha este egyszer csak elmond egy mondókát, amit én nem is ismerek.

Szeretem, ha rajzol vagy készít nekem valamit és azzal vár.

Szeretem, hogy jól érzi ott magát.

És szeretem, hogy szeretik.

Bár egy korszak legelején járunk, amiben tudom, hogy bőven lesznek még nehézségek is, de a meglepő az egészben, hogy amennyire tartottam tőle és amilyen furcsa volt felvenni az új ritmust, annyira nem furcsa. Persze még tanulunk folyamatosan, de azt kell, hogy mondjam, hogy eddig szeretem ezt az ovis időszakot is.

J. Edit

Ez is tetszeni fog