Szegény Évit a múltkor darabokra cincálták a kommentelők és önzőnek titulálták, amiért bölcsődébe adja 26 hós kisfiát Spanyolországban (ahol már egyébként is furcsa szemmel néznek rá: miért csak most?!). De honnan ez az elemi ítélkezés? Miért vagyunk meggyőződve arról, hogy a gyereknek (és a családnak) is az a legjobb, ha 3 évig otthon marad az édesanyjával? Mennyire sínyli meg a nő és a párkapcsolat, ha az anya mindent feláldoz a gyermekéért?
Az a fránya szocializmus (?)
A GYES ma ismert formájának prototípusát 1967-ben vezették be – ez 2,5 éves időszakra biztosított az édesanyák számára egyfajta pótjövedelmet. Ezt megelőzően 1962-ben vezették be az úgynevezett szülési szabadságot, ami Magyarországon is 20 hétben maximalizálta az édesanya otthon maradását. 1962 előtti időszakról nem sok információt sikerült összeszednem: 2 hetet tölthetett otthon az anya szülés előtt, és a 6 hetes gyermekágyi időszakot is „kivárták”, de a nők nagy része – elsősorban faluhelyen – a ház körül dolgozott, így hivatalos munkahelye nem volt. Sokan a földeken dolgoztak, ott szültek meg, és szülés után néhány nappal (vagy héttel) már újra munkába is álltak.
„A gyerekek többet segítenek nekem, mint ő [férj]. Ő egy szálat keresztbe nem tesz, ahogy mondani szokás. Még a cipőjét se pucolja ki. Elé kell tennem a tiszta ruhát, az ételt, a kávét. Még a hátát is velem mosatja, ha fürdik. Nem nevetséges?”1 – idézte egy 23 éves anya mondatait 1979-ben megjelent könyvében (Egy ország gyesen) Sulyok Katalin.
Érthető volt hát, hogy a gyakran dupla műszakot vállaló nők örültek a lehetőségnek, és inkább a házimunkát és a gyerekvállalást választották a napi 8 óra munka, a teljes háztartás ÉS gyereknevelés helyett.
Félrenevelt generáció?
És akkor most gondoljunk bele. Ma azok a 30-as, 40-es férfiak az apukák, akik egy ilyen apamodell mellett nőttek fel. Tőlük várjuk, hogy vegyék ki a részüket a háztartási munkából, a gyereknevelésből, a mentális terhekből. De a nőknek sem kell félni: a mi fejünkben a férjéről és a gyerekekről a végletekig gondoskodó, a családért mindent tűrő és feladó eszményi anya képét ültették el a 70-es, 80-as években. Nem csoda, hogy a válások száma igencsak megugrott, hiszen a nők a saját, tanult mintájukból is próbálnak kitörni, mindemellett a férjüktől is ugyanezt várják el – értelemszerűen a férfiaknak kevésbé áll érdekükben a változtatás.
DE! Sokan mégis megváltoztak: szerencsére egyre több apa veti bele magát a szülés és születés utáni teendőkbe, és viszi akár teljes napos programra a gyerkőcöt, ha ideje engedi. A férfiak és nők közötti különbség – ebben a tekintetben csökkenni látszik, mégis, míg a férfiaknál szinte egyértelmű, hogy a karrierben nem történik törés a gyermek születésével, a nőktől elvárják, hogy dalolva menjenek GYED-re, és mélyen megvetik őket, ha akár 6 hónappal a szülés után újra visszatérnének a munkába.
Magány, bezártság, depresszió
Van, akit nem zavar, hogy hirtelen egyedül marad a gyermekével – esetleg nem is marad vele teljesen egyedül, mert a szülők, a férj, a hozzátartozók napi szinten gondoskodnak a társaságról és segítségről. Nem mindenki ilyen szerencsés. A nők jelentős része küszködik a szülés utáni depresszióval – akár úgy, hogy ő maga észre sem veszi. Nagyon könnyű belefásulni a rutinba, az állandó etetések, altatások, a folyamatos éjszakázás miatt szinte egy masszává válik az anya napja, a hete, hónapja és akár az egész éve is. Nem is vágyik másra, csak arra, hogy otthon legyen, aludjon, megszűnik az igénye a társas kapcsolatokra. Ha az ilyen nőre nem figyel oda a társa, a családja, esetleg külső nyomásra nem megy vissza dolgozni, pedig úgy érzi, az megváltás lenne a számára – nos, annak akár tragédia is lehet a vége.
Van nekünk egy csodálatos Vekerdy Tamásunk
Vekerdyt szeretem, imádom, minden szava arany, viszont talán nem meglepő, amit most leírok: férfi. Magyarországon egyébként is mindent (is) a férfiak tudnak jobban, de talán érdemes felülvizsgálni azt, hogy a gyereknek valóban az-e a legjobb, hogy 3 évig az édesanyjával van. Illetve javítom magam: tényleg ez-e a legjobb a gyereknek, az anyának, az apának, és úgy a családi egységnek általánosságban? Mennyire kivitelezhető ez a családi modell a 21. században? Személy szerint az én fiamnak az lenne a legjobb, ha 18 éves koráig velem lenne éjjel-nappal, más kérdés, hogy ez mennyire engedhető meg financiálisan (semennyire) és mennyire bolondulnék meg ennyi itthon töltött év után (teljesen).
Amíg egy ilyen nagynevű és imádnivaló, elismert szakember is azt szajkózza, hogy igenis ez a legjobb a gyereknek, ne csodálkozzunk, ha letámadnak bennünket azért, mert mi másképp gondoljuk.
A többi ország
És akkor sorolhatnánk, hogy mi a sztenderd Norvégiában, Svédországban, Svájcban vagy akár Japánban – mindenhol sokkal kevesebb időt tölthetnek az anyák a gyermekeikkel – legalábbis az állam által megfinanszírozott időt, és az anyagiak bizony elég hamar visszarántják az anyát a munka világába. Nálunk három éves korukig maradnak itthon az édesanyák a gyermekeikkel, ami csodás, de azért elgondolkodtató, hogy a legboldogabbak a finn (A szülési szabadság legfeljebb 263 nap lehet, melyből az édesanya 105 nap igénybevételére jogosult) és dán (14 hét szülés utáni szabadság) gyerekek, az Európai Unión belül viszont Magyarországon a legrosszabb a helyzet: a 18 éven felüliek 10.5 százaléka vallja magát depressziósnak. Tényleg azon az első otthon töltött 3 éven múlik a boldogság?
Forrás:
1Sulyok, 1979: 45.
demografia.hu/korfa, KSH
https://24.hu/elet-stilus/2018/10/04/magyarorszag-a-depresszio-nagyhatalma/
https://www.euvonal.hu/tagorszagok/finnorszag/
https://www.euvonal.hu/tagorszagok/dania/
https://marieclaire.hu/utazas/2019/03/27/a-10-legboldogabb-orszagbol-nyolc-europaban-van/