Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a diplomámhoz a szakdolgozatomat kellett megírnom, találtam magamnak egy testhezálló témát: Előítéletek és az iskolai sport címmel. Volt miről írnom, rengeteg személyes tapasztalattal rendelkeztem ez ügyben. Most visszaolvasva, tudom, hogy kicsit dühösre sikerült ez a munkám. Nem is kaptam rá jó jegyet, hiszen tele voltam keserűséggel, nem tudtam objektív lenni ezzel a témával kapcsolatban.
Ez jutott eszembe most, amikor felnőttként, 3 gyerekes mamaként egy másik előítélettel szembesülök nap, mint nap: ufóként tekintenek rám azért, mert van 3 gyerekem és bátorkodom egyedül nevelni őket.
Mikor még függetlenként ismerkedési szakaszban jártam, különböző férfiakkal beszélgetve sokszor szembesültem a „halmazállapotomból” eredő, felénk áradó előítélettel, amelyre nem kevés sztereotip megjegyzést kaptam.
„Így biztosan nincs egy perc szabadidőd sem, és semmi másra nem jut időd és energiád, mint a gyerekekre.” – volt például az egyik kedvencem. „Biztosan nagyon nehéz velük” – jött a következő.
De ami a biztosítékot mindig kiverte nálam, az ez a reakció volt: „3 gyerek nekem sok”.
Ilyenkor mindig vettem egy nagy levegőt… és válasz nélkül hagytam ezt a megjegyzést.
Nem igazán értem azokat az embereket, akik azonnal következtetéseket vonnak le az ő szájízük szerint.
Akik azt hiszik, hogy egy információból már mindent megtudtak a másikról, rögvest feltették egy szerintük megfelelő polcra. Ítélkeznek, mint egy rögtönítélő bíróság, és nem adnak lehetőséget arra, hogy egy adott állapot minden apró részletét megismerjék.
Sajnálom az ilyen embereket, mert sok mindentől megfosztják magukat. Tudatosan, és megmagyarázva, hogy ez így jó.
Egy ilyeneknek felesleges lenne bármit is mondani. Miért magyaráznám el neki, hogy évek óta egy jól bevált rendszerben élünk, amely flottul működik ahhoz, hogy a gyerekek is, de én is jól érezzem magam a bőrömben?
Senki nem várja el egy szülőtől, hogy minden idejét és energiáját „feláldozza a gyermeknevelés oltárán”. Egy szülőnek nem az a feladata. Ott kell lenni mögöttünk erős támaszként, várként, de nem erőszakosan, nem nyomulva, csak finoman terelgetve. Tanácsokkal, ötletekkel, meglátásokkal, élettapasztalattal. Éreztetni velük a mindenkori, állandó, soha meg nem szűnő biztonságot, szeretetet és törődést.
Hogy aztán ők mit vesznek le belőle, ez már az ő szenzorjaikon múlik. A kezdő lökést mi megadtuk, onnantól a szerepünk már átalakul, megváltozik.
A mi feladatunk nem más, minthogy szerethető, életképes, a világra nyitott, érdeklődő, adni és kapni tudó gyerekeket indítsunk el útjukra.
Jómagam tudatosan törekszem arra, hogy mi egy csapatként élvezhető társaság legyünk. Hogy szeressenek hozzánk jönni, szeressenek nálunk lenni. Emlékszel, Gyuszi?
Természetesen nálunk sem minden rózsaszín felhőben úszik. Nálunk is van vita, néha veszekedés, de azt az elvet próbáljuk követni, hogy az otthonunk legyen a béke és a nyugalom szigete.
Ezeknek a férfiaknak már nem magyarázom el, hogy miképpen élünk, hogyan telik az együtt töltött idő. Honnan tudnák azt, hogy ha itthon vagyunk, szeret mindenki egy kicsit behúzódni a saját fészkébe, szeret egyedül lenni, szereti önállóan elfoglalni magát.
A gyerekek is ettől tudnak kikapcsolni.
Az életemet, bár közös életünkben másodikként, de mégis elégedetten élem. Önmagam lehetek, és teljesíthetem saját álmaimat, vágyaimat. A gyerekeim soha sem korlátoztak ebben, mert egy kis átgondoltsággal, szervezéssel és segítséggel mindent meg tudtunk oldani.
Nekem már egyre kevesebb szerepem van, de ez így helyes.
A szülő szép lassan már inkább csak szemlélődő lesz, és ez a szemlélődés már átvált inkább csak szemgyönyörködtetésbe.
Az „alkotó” pihen, a „mű” már elkészült.
Lehet picit még rajta változtatni, alakítani, de nagy munkára már nincsen szükség, ha az alapozás jól megtervezett volt.
Az útirányokat mi megadtuk, a térkép a kezükben. Hátukon egy kis batyu, némi útravalóval.
A döntés az ő kezükben van. Nekünk már csak egy fontos teendőnk maradt, semmi más: beköltözni a szívükbe és örökkön örökké bennmaradni.