Nem mai a sztori, de éppen azért nem írtam meg, mert egy pánikroham általában pont az, aminek látszik: túlterheltség, hajszoltság, túlvállalás, vagy nevezzétek, ahogy akarjátok. Sok volt az év második fele, de különösen a legvége. Azt hittem a pánikbetegség olyan dolog, ami mindenki mással megtörténhet rajtam kívül. Hogy biztosan lehet kontrollálni, mély levegővel meg irányított gondolatokkal. Hogy akivel ez megtörténik, az minimum topmenedzser, de semmiképpen nem egy sima marketinges, pláne nem anyuka és végképp nem olyasvalaki, aki mindenre azt mondja: „lesz@rom”.
Hát pedig velem is megtörtént, mert úgy tűnik nem elég csak mondani, csinálni is kell. Az pedig nekem még nem megy. Hiába legyintek mindenre, hiába nem takarítok napi 3 órát, csak egyet, hiába nézek inkább meg egy filmet ahelyett, hogy írnék, mert a fejemben akkor is állandóan rohanok. Ezt pedig azonnal abba kell(ene) hagynom!
Lelki terror a munkahelyen
Csütörtök este volt, a férjem a céges vacsorájáról szállingózott hazafelé. Második éjszakája nem tudtam már elaludni, olyan magas volt a pulzusom és úgy lüktetett a szívem, hogy azt hittem meg fogok halni…
De minden kb 1,5 héttel azelőtt kezdődött egy munkahelyi megbeszélésen. Csak a szokásos: semmi nem elég jó, csináljam jobban, csináljak többet (vagy éppen kevesebbet), de hogy pontosan mit és hogyan, arról semmilyen információt nem kapok.
A meeting napján hazafelé éreztem, hogy szorít a mellkasom, zsibbad a kezem és bizsereg, nehezebben kapok levegőt, de gondoltam hamar elmúlik majd, vagy azonnal összeesek. De nem estem össze, és a tünetek sem múltak el. Gyakran éreztem, hogy „félrever” a szívem, zakatol, szinte csillapíthatatlanul. Kértem is gyorsan időpontot egy EKG-ra és szív ultrahangra, ami nálam éves rendszerességű vizsgálat, de 2019-ben orvosi utasításra kimaradt (elég háromévente, mondta a doktornő). Természetesen nem jutottam el a kivizsgálásra, a kisfiam betegsége miatt le kellett mondanom a találkozót. A helyzet sajnos nem javult, és én féltem, rettegtem, hogy úgy járok, mint a nemrég szívleállásban elhunyt, hasonló korú kolléganőm.
Az egyedüllét még jobban beparáztat
Eljött hát az ominózus csütörtök éjjel, amikor életemben először hívtam fel a mentőket, mert őszintén nem tudtam mit tehetnék tök egyedül, alvó kisgyerekkel a lakásban. A mentős nem aggódott túlzottan, annyit javasolt, hogy fáradjak el az ügyeletre. Kíváncsi vagyok, hogy szívrohamos betegnek is ez-e a bevett válasz, no de nem voltam az, csak valaki, aki nagyon pánikolt, és azt hitte, hogy szívrohama van. Így megvártam a férjemet, utána pedig taxival robogtam az ügyeletre. Éjfélkor. Vártam, hogy jól leb@sznak majd, de nem így történt.
Az ügyeletes hölgy a végtelenségig segítőkész volt, elmondtam mi a gondom, gyorsan vérnyomást mértek, szerencsére EKG is volt a helyszínen, és bebizonyosodott, hogy kutya bajom. A doktornő igyekezett megnyugtatni, az én szívemről pedig szó szerint és átvitt értelemben is hatalmas kő esett le. Kaptam nyugtatót is, így hazataxiztam, és bevackoltam a fiam mellé hajnali 1-kor. „Fejben kell rendet tenni!” – hangzott az orvosi utasítás, és a doktornő jóságos és tapasztalt arca, valamint ez a tanács azóta is minden nap feldereng bennem.
Kevesebbet akarni
Akkor is és azóta is rengeteget gondolkodom azon, hogy miből, hogyan kellene visszavenni, hogy mit csináljak másképp. Hogyan akarjak kevesebbet, és hogy ne bosszankodjak azon, hogy ma csak ennyire futotta. Őszintén? Fogalmam sincs. Erre az évre sincs kevesebb tervem, mint az előzőre, a melóhelyem sem költözött közelebb, és a gyerek és a háztartás körüli teendők sem fognak megszűnni. Sőt! Az idén talán még egy költözés is a nyakunkba szakad – de ez édes teher lesz, HA sikerül. Ami viszont együtt fog járni egy munkahelyváltással és jó eséllyel egy óvodaváltással is. Addig is kivizsgáltatom magam jó alaposan, és ha tényleg „csak” „agybajom” van, akkor irány a lelki ráncfelvarrás. Az ide terveim közé beírom azt is, hogy „MEGTANULOK LAZÍTANI!”. Azt hiszem, talán ezzel kellene kezdenem.