Anyukám tegnap este vigyázott a gyerekeimre. ÉS Ő KÖSZÖNTE MEG NEKEM?!
A bátyámmal soha nem tanított bennünket arra, hogyan nyugtassuk meg magunkat.
Megosztotta velünk az ágyát.
A karjaiban szundikáltunk.
Addig szoptatott, míg magunktól abba nem hagytuk.
Egy nap pedig mindennek vége szakadt.
Egyik napról a másikra zsémbes és rakoncátlan tinédzserekké váltunk, akik a barátaikkal akartak lenni az anyukájuk helyett.
Még később mindketten megházasodtunk, és saját gyermekeink születtek.
Tegnap este a férjemmel egy kicsit kikapcsolódtunk.
Nem mentünk messzire, nem maradtunk sokáig.
Amikor hazaértünk, felmentem az emeletre, és ott találtam a gyerekeimet, anyám karjaiban aludni ugyanúgy, ahogy mi is aludtunk annak idején.
Olyan nyugodtnak és békésnek tűntek.
Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, és ő csak mosolygott a könnyein át.
Megköszönte, hogy visszaadtam ezeket az elveszettnek hitt pillanatokat.
Azokat a pillanatokat, amelyekről úgy gondolta, soha nem tapasztalhatja már meg őket, úgy gondolta egyszer s mindörökre elmúltak azok az idők.
Nem emlékszik mikor etetett meg utoljára.
Nem emlékszik arra sem, mikor másztam utoljára éjjel az ágyába azért, hogy hozzábújhassak.
De amikor az unokáit a karjaiban tarthatta alvás közben, előjöttek az emlékek. Hogy milyen csodálatos érzés. Mennyire különleges.
Mert ezek a pillanatok nem tartanak örökké. Még akkor sem, ha néha úgy tűnik, hogy örökké fognak…
Azt mondta milyen szerencsés vagyok, amiért minden este átélhetem ezt. És milyen csodálatos, hogy még egy kis ideig továbbra is élvezhetem a kisgyermekeim közelségét.
Mosolyogtam. Igaza volt.
Még azokon a hossznak tűnő éjszakákon, amikor egyáltalán nem így gondolom: határozottan szerencsés vagyok.
Szerző és fotó: Mrs. Mombastic
https://www.facebook.com/mrsmombastic