A kisfiam májusban lesz három éves. Igazi dumagép, cuki, barátságos és alapvetően nagyon nyugodt kisfickó. Imád játszani, mint minden korabeli gyerek, de nem fáradhatatlan: a játszótéren a hintát szereti leginkább, otthon sem a kanapén ugrál, hanem bekuckózik a kis “olvasósarokjába”, és könyveket nézeget, kirakózik, memóriajátékokat forgat. Értelemszerűen balesethelyzetbe is ritkábban kerül, mint az aktívabb társai, egészen eddig szerencsére nem is volt még komolyabb sérülése. Mivel nem egy panaszkodós fajta gyerkőc – vagyis jobban mondva nem szokott olyan szituációba kerülni, hogy segítségért kelljen kiabálnia-, nagyon megijedtem, amikor a vidám családi játszóházas délutánon a labdamedencébe ugrás után keservesen sírni kezdett.
Minden sérülését komolyan veszünk. Nincs olyan, hogy “Ugyanmár, katonadolog!”, vagy “Nem is fáj az, csak eltúlzod!”. Minden alkalommal odajön, elmondjuk a varázsversikét, amitől egy-kettőre meggyógyul minden horzsolás és prezúr. Zabálnivaló, amikor én beütöm valamimet, és szalad oda, hogy megsimogasson, elhadarja a kis rímet és három puszit adjon a sérülésre.
Na de visszakanyarodva az ugrás utáni sírásra: nehezen nyugodott meg és fájlalta a bal lábát. Levettem a zokniját, jól megtapogattam, megnézegettem, de sehol nem dagadt, sehol nem lilult, semmilyen külső nyom nem látszott. Mégsem voltam nyugodt, mert nem akart tovább játszani, csak bújni anyához, és amikor ráállt a lábára, akkor bizony sántikált.
A tél és az influenzajárvány kellős közepén nem szívesen viszem orvosi rendelőbe, szerettem volna elkerülni az ügyeletet. Hazamentünk hát, és mivel sziesztaidő volt, aludt egy nagyot. Ébredés után még mindig fájlalta, így autóba ültünk, és elmentünk a kórházba. A váró persze tömve volt, de szerencsére gyorsan behívtak bennünket- az észak-spanyolországi egészségügy olajozottan működik. Nagyon aranyos doktorbácsihoz kerültünk, aki röntgen nélkül nem sok okosat tudott mondani. Átmentünk a röntgenhez, ahol a fiam az életunt, egyáltalán nem szimpatikus orvosnak köszönhetően megmakacsolta magát, és kiabálva, remegve kapaszkodott belém. Így persze lehetetlen volt felvételt készíteni, ami nélkül pedig pontos diagnózist sem lehetett felállítani, ám mivel úgy tűnt, minden rendben van, hazaküldtek minket azzal, hogy figyeljem, és ha nem javul, vigyem vissza.
Hétfőn és kedden nem vittem oviba. Szerencsés vagyok, meg tudjuk oldani gond nélkül, hogy otthon maradjak vele, ha úgy alakul. Szerdára úgy tűnt, teljesen jól van, már csak egy picit sántikált. Az óvónéni délben, amikor érte mentem, azt mondta, hogy nem volt baj, jókedvűen játszott a többiekkel. Csütörtökön sem panaszkodott, péntek reggel sem. De amikor hazaérve levettem róla a cipőt, nagyon sántított. Sokkal jobban, mint addig. Nem volt mese, egy Kinder tojással felszerelkezve (soha nem kapott még, így hatalmas szenzáció volt neki) újra elmentünk az ügyeletre, és akkor végre hagyta, hogy megröntgenezzék. Mennyit jelent, ha egy olyan orvos vizsgálja, aki ért a gyerekekhez! (Meg persze a Kindertojás is varázserővel bírt.)
Az eredményre fél órát sem kellett várni: kettő repedt csont a lábfején. Az egyik nagyon pici hajszálrepedés, de a másik majdnem törés. Amikor a traumatológus azt mondta, hogy szerencsére nem kell megműteni, hirtelen lefőttem, és borzasztóan éreztem magam: akár ez is lehetett volna belőle?!
Remegő kézzel hívtam a férjemet, aki dolgozott, hogy bizony gipszet kap a fiunk, ami három hétig a lábán lesz.
Nem mártírkodásból írom le, de néhány percig szörnyű anyának éreztem magam: a két és fél éves kicsi fiam öt teljes napig törött lábbal járkált.
Aztán persze végiggondoltam, és az orvos is megerősített: ennél többet nem tehettem. Persze, hogy bármi áron védenénk őket, de nem vagyunk mindenhatók, akármennyire szeretnénk is, nem védhetünk ki ilyen buta baleseteket.
Elképzelésem sincsen, milyen gipszet viselni, soha nem volt még semmim eltörve. Azt hittem, nehéz lesz, de a fiacskám ebben is meglepett: zokszó nélkül tűri a lábán. A fürdés persze nem egyszerű, háromnaponta zuhanyozzuk le, egyébként csak szivaccsal törlöm át, ahol kell, de ma már elképesztő, hogy mindenre van megoldás: vettem a gyógyszertárban egy direkt erre kitalált műanyag védőzacskót, ami mellett tényleg nem jut be víz. Amikor esni kezdett az eső, és bent rekedtünk a házban egy egész délutánra, beruháztam egy gipszvédő- és magasító csizmácskára is: drágálltam három hétre beruházni rá, de jó döntés volt, öröm nézni, hogyan fut és motorozik vele a fiam.
Már csak néhány nap, és lekerül az időközben annak rendje és módja szerint összefirkált fehér védőpajzs. Nem mondom, hogy örültem neki, de érdekes élmény volt megtapasztalni, hogy egy ekkora gyerek mennyivel könnyebben veszi az akadályokat, mint mi, felnőttek.
A történetet pedig azért szerettem volna elmesélni nektek, hogy ti is levonhassátok a tanulságot: mindig hallgassatok az anyai ösztöneitekre. És soha, de soha ne vegyetek félvállon egyetlen pici sérülést sem.
*Update: Levették a gipszet, semmi baj nem volt. Az orvos azt mondta, számítsak rá, hogy néhány napig óvatoskodni fog, és nem akar majd ráállni a lábára. Mivel oviidőben volt időpontunk, már nem vittem be később, hazajöttünk a kutyánkért, és sétáltunk egy hatalmasat a csodaszép napsütésben. A fiam a futóbiciklijén robogva versenyzett a kutyussal. Ennyit arról, hogy majd sántítani fog egy kicsit:).