Valahogy mindig elfog az émelygés, amikor a filmekben az első ultrahangfelvételen elsírja magát az anyuka és az apuka is. A gyerekszoba összekészítése maga a megtestesült mennyország, és amikor megszületik a baba, az édesanya örömkönnyekben úszva öleli magához az új jövevényt. Természetesen a hazaérkezés pillanatától számítva nincs más hátra, csak etetni és pelenkázni a gyereket, aki néha azért sír egy kicsit, mert mégiscsak egy újszülött lenne, de nagyjából ennyi. Snitt, és máris mászik. Snitt, és már megy is. Hát. Majdnem így lesz valakiből rutinos anyuka.
Semmi különös
Az a helyzet, hogy amikor megláttam a kis lüktető csíkot a monitoron egyáltalán nem éreztem semmit. Furcsa volt, hogy majd az lesz a szíve, és inkább azon agyaltam, hogy egy ekkora sejtburjánzásban mégis mit kell ellátni vérrel ennyire hevesen, de nem nagyon foglalkoztam a dologgal. Nem érzékenyültem el soha, nem sírtam a filmeken és reklámokon, nem voltam kívánós, csak a délutáni hányinger és a nem múló hasfájás emlékeztetett arra, hogy hamarosan gyerekünk lesz. Érdekes volt, hogy, bár arra számítottunk, mégsem történt semmi különös.
A további ultrahang vizsgálatokon se sírtunk, inkább furcsállottuk, amit látunk, de bennem semmiféle kötődés nem alakult ki a gyerekem felé a terhességem alatt. Nem beszéltem hozzá, nem énekeltem neki, és nem tettem fejhallgatót se a pocakomra (mint a filmeken), egyszerűen csak bejártam dolgozni, elmentem a vizsgálatokra, mintha anyajegyszűrésre mennék, és kész. Azért persze összepattintottunk a gyereknek egy kiságyat, pelenkázót és beszereztünk mindent, amit kellett, de még a fészekrakó ösztönöm is magamra hagyott.
Vissza a feladónak?
Aztán amikor a fiam megszületett, úgy alakult, hogy nem voltam magamnál, altatásból félkómás állapotban ébredve láttam meg, és csak annyit kérdeztem a félmeztelen férjemtől, hogy minden oké-e vele. Minden oké volt, rám rakták (megfogni még nemigen bírtam), és máris cicizni kezdett. Akkor se éreztem még semmit, max azt, hogy kicsit csikiz.
Az elkövetkező kórházi napokban a fájdalomtól nemigen tudtak rámtörni a szülői érzések, az ágyból alig bírtam kikelni, és eljutni a mosdóig, és persze mellette ellátni az újszülöttemet. Azért gyönyörködtem már benne, mert szép gyerek volt az első pillanattól, de még ekkor sem mondhattam volna azt, hogy különösebben megszerettem. Még csak most ismertem meg! Hova ez a nagy sietség?!
Hazaérve emlékszem a páni félelemre, hogy mostantól nincs csecsemős nővér, nincs doktornő, nincs senki, csak én meg a férjem és a kutyánk, és ezt a gyereket bizony nekem kell életben tartanom. Szívem szerint visszacsináltam volna az egészet. Késő bánat, eb gondolat.
Az elkövetkező fél év egy nagy massza, nem tudom van-e aki emlékszik részletekre a végtelen szopimaratonoktól, a teljesen fölösleges súlymérésektől, a kakis bodyktól, elérhetetlen telefontól, rosszkor csengető futártól és a tej taccsanó hangjától átitatott első fél évből. Én kb ennyire.
Felelősségből szeretet
Utána kezdett kicsit jobb lenni. Kezdtem megszeretni ezt a kis embert, aki már mosolygott, mocorgott, rengeteget szopizott, és nagyon élvezte a fürdést.
De tudjátok nem a jó pillanatoktól váltam anyává. Hanem a hirtelen felszökő láztól, amit minden áron csillapítani akartam, és nem aludtam 2-3 éjszakán át, csak hogy félóránként tudjam ellenőrizni a testhőjét. Utána, amikor végre már jobban lett, a megkönnyebbüléstől én is álomba tudtam zuhanni. És boldog voltam, olyan boldog, mint életemben soha, hogy újra egészséges a kisfiam.
A zokogós telefonhívások tettek anyává, amikor az anyukámat hívtam, hogy ezt nem bírom tovább, hogy ez miért van, hogy miért beteg már megint, és mikor fogom átaludni az éjszakát. Hogy ezredjére csináltam neki a barackos pépet, de nem eszi meg.
A kórházi látogatások erősítették bennem az anyát, amikor aggódva szorítottam magamhoz a kisbabámat, aki, mire a rendelőbe értünk, sokkal jobban lett és a karomban elaludt, de azért megvizsgálták.
Az állandó éberség, figyelem, hogy jól fejlődik-e, a vállamra nehezedő tonnányi teher: én vagyok a felelős érte. Én tehetek róla, ha baja esik, ha valamiben lemarad.
Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy mindennél jobban szeretem ezt a kis embert, és kész vagyok bármit megtenni érte. BÁRMIT.
Tudjátok, ha visszapörgethetném az időt, ma már sírnék az első ultrahangfelvételen: úristen, ez az én drága kisfiam első szívverése, amit láthatok. Ma már bőgnék a 3D-s ultrahangon is, mert tudom, hogy mennyire imádom azt, aki épp az ujját szopizza a képernyőn. Ma sírnék, ha először pillanthatnám meg újra, és magamba szívnám az illatát. Soha nem gondolnék arra még egyszer, hogy bárcsak visszacsinálhatnánk az egészet, mert mostanra anya lettem. Igazi, harcias, minden nehézséget leküzdő, a gyermekéért bármit megtevő, rutinos anyuka. Nem volt könnyű, de bármikor újra végigcsinálnám a gyermekemért.