Az úgy volt, hogy áprilisban átköltözünk a városon belül található új házunkba, ami persze nem új, csak nekünk, tehát előtte még kifestjük. A tervek szerint a márciusi hétvégéken, amikor is a nagyszülők vigyáznak 5 és 7 éves kisfiaikra, a barátaink – barátnőink pedig örömmel segítenek nekünk a festésben. Hétköznapokon, pár nap szabit kivéve, amíg a gyerekek oviban-suliban, szép nyugodtan befejezzük a munkálatokat.
Nos, ebből a képletből „csak” a nagyszülők, a barátok, az iskola és az óvoda esett ki, na meg a hétvégék és hétköznapok (milyen nap is van ma?).
Március 13-án – azon a bizonyos péntek 13-án, látva a baljós jeleket, ellátogattunk a közeli barkácsáruházba, hogy megvegyünk mindent a festéshez. Mindent, nem számolva a később felmerülő: „kéne még egy henger”, „ez a festék csak 3 falra lesz elég” – problémákkal.
De szerencsére, az óvintézkedések betartása mellett, később is be tudtunk szerezni a szükséges dolgokat.
A gyerekek segíthetnek kifesteni a saját szobájukat – hahaha – gondoltuk naivan, egészen az első ecsetvonásokig. „Hogy sikerült 2 perc alatt kék foltot pingálnod az öcséd hajába?!” – avagy hogyan készüljünk fel idő előtt a srácok 10 év múlva eljövendő punk-korszkára?
A történelmi első festékcsíkok felkenése (lefolyatása, szétfröcskölése) után jobbnak láttuk, ha a gyerekmunkát nem erőltetjük.
„Fiúk, most azzal tudtok segíteni, ha nem segítetek” – láttuk be rövidesen, majd váltott műszakban, a digitális babysittereink erőn felüli támogatásával folytattuk a munkát.
Hétköznap a home office – otthontanulás az elsőssel – házimunka szentháromságát követő 4. műszakban hódolva a szobafestés örömeinek, hétvégeken, a „még jó is, hogy nem mehetünk sehova!” – mottóval motiválva. Bár az idő megszépíti az emlékeket, így a halálos kimerültség már a feledés homályába merül, nagyon élveztem a festést. Ez lett az új aktív meditációm. Kicsit szomorú is voltam, mikor vége lett.
A jobb karom, a nyakam, és a vállaim nem így gondolták, valahogy arányosabban is lehetett volna folytatni ezt a karantén-edzést, így az idei egy egészen különleges beachbody lesz…
A gyerekek viszont kevésbé érzékelték ebben az időszakban a bezártságot, hiszen nekünk a „Maradj otthon!” – betartása azt jelentette, hogy folyamatosan ingázunk a két ház között.
Kezdődhetett a pakolás – dobozolás.
Ó, én már hetekkel-hónapokkal ezelőtt átválogattam a ruháimat, és megváltam az „ez már, két gyerek után, úgyse fog soha feljönni rám” – daraboktól.
dav
Szóval a költözés finisében már „csak” további 6 zsák ruhát pakoltam össze, az „ezeket már nem őrizgetem nosztalgiából” és „a 10 évvel ezelőtti trapéznadrágok és társaik már nem biztos, hogy újra divatba jönnek” – cuccokból.
A gyerekek ruháit végül ugyanilyen szigorúan szelektáltam ”nem kell annyi játszós ruha”-jelszóval, tudva, hogy az új ruhák is néhány héten belül átminősülnek ebbe a kategóriába.
Azt már régebben is beláttuk, hogy a játékok felhalmozásával kissé túlzásba estünk, és már nem volt olyan helyiség a házban, ahol ne lett volna néhány autó, Kinder tojás mütyür, vagy kallódó Lego tartozék.
Bíztam benne, hogy amikor a gyerekeket bevonom, hogy válogassuk ki, melyik játékra nincs már szükségük, jó néhány kacattól megszabadulhatunk. De valahányszor elővettem valamit, amivel hónapok, esetleg évek óta nem játszottak, az újdonság varázsaként meresztették rá a szemüket, és kiáltották kórusban, hogy „ez kell!”.
Miután felvilágosítottuk őket, hogy az új házban NEM lesz a nappali játékraktár, MINDEN az ő szobájukban fog helyet kapni, már ők is könnyebben gyakorolták az elengedést, és sikerült az állományt optimális méretűre csökkentenünk – valamint tökélyre fejlesztenünk az ágy alatti tároló dobozok kihasználását.
Április végén a cipekedéshez már tudtunk segítséget kérni a bátyámtól és a férjem néhány barátjától, de még ekkor is kihívást jelentett, hogy közben a két gyerek is nonstop velünk volt, és nagyon szeretett volna segíteni. Ami azt jelentette, hogy a szépen telepakolt, de igencsak súlyos dobozokból egyenként szedték ki a holmikat, és hordták rendületlenül a háztól az autóig. A csapatmunkát erősítette, a hatékonyságot kevésbé.
Arra a kérdésre is hamar választ kaptunk, hogy jó ötlet-e, ha a gyerekek az utcában korlátozott felügyelet mellet bicikliznek, míg mi kirámoljuk a házat? – NEM.
Végül azért sikerült mindent időben áthoznunk, és még ha most, 3 héttel a költözés után is dobozok közt élünk, sikeresnek könyveljük el a küldetés teljesítését.
Van ösvény a dobozok között, és látjuk a fényt az alagút végén.
Igaz, vennünk kellett még néhány szekrényt („Hogy lehet több a cuccunk most, mikor annyi mindent kidobtunk?!”), és még vannak rejtélyek („Tudom, hogy volt valahol alufóliánk és szalvétánk, és igen, kincsem, AZ az autód is biztosan megvan! Valahol…”), de a nehezén már túlvagyunk, és így az otthon maradás – számunkra legalább – elég mozgalmas volt.
Érzelmileg, azt hittem, nehezebb lesz elhagyni az otthont, ahol sok-sok évet lehúztunk együtt, és bár hullámvölgyeket is megéltünk, rengeteg szép emlék is oda kötött. De mindannyian elég könnyen vettük, mivel az új otthonunk minden szempontból szebb és jobb, és hosszú volt idáig az utunk, volt időnk hozzászokni a változáshoz.
A kisebbik fiunk még emlegette pár napig, hogy hiányzik neki a régi ház, aztán beigazolódott, hogy a gyerekek tényleg rugalmasabbak, és könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez.
Csak ajánlani tudjuk, hogyha költözést terveztek, lehetőleg egy járványügyi veszélyhelyzetre időzítsétek, biztos, hogy időtök sem lesz felfogni a külvilág zűrzavarát, és garantáltan nem fogjátok unalmasnak, vagy ingerszegénynek megélni ezt az időszakot!