Hányszor hallottam már édesanyáktól baba-mama klubban, vagy klienseimtől, hogy azt mondták nekik – vagy tapasztaltam meg, hogy valaki velem közölte – miért várnak segítséget mástól, miért „nyavalyognak”, hogy nehéz a gyerekkel, és senki nem támogatja őket, hisz „maguknak szülték”. Magamnak szülök?
Sokszor sok helyen leírtam már, hogy a babák szükségletei nem változtak meg a civilizáció alakulásával: nekik pontosan arra van szükségük, mint sok tízezer éve, és ez sajnos nem mindig van összhangban azzal, amit ma egy anya egymaga, esetleg egy apával karöltve tud adni: 0-24es készenlétre, állandó karban, kendőben, testkontaktusban való létezésre, folyamatos lehetőségre a szopizásra… és még sorolhatnánk. Persze van olyan baba, a kivételek, akik nem ilyenek, de azért a többség igen. És rájuk mondják, hogy „többemberes”, pedig nem. Csak nekik senki nem szólt, hogy az a kor, amikor nagycsaládok, törzsek éltek együtt, amikor 8-10 nő együtt nevelt gyerekeket, vigyázták egymás csemetéit, ha kellett akár meg is szoptatták a rokon hasonló korú babáját, na ez a kor már nincs. A mai csecsemők ugyanannyi ingert igényelnek és bocsátanak ki, mint ősanyáink korában, csak most nem egy törzs van arra, hogy megtartsa, szocializálja, hanem egy anya. Meg pár órában egy apa.
Kitolódott a gyermekvállalási kor, sokszor a nagyszülők távol laknak, idősek, nem tudják már az unokákat pár órára sem vállalni. Vagy ha a pár fiatalabbon vállalt gyereket, a nagyszülők még bőven dolgoznak, és ezért nincsenek annyira jelen.
Már az előző rendszerben is elkezdtek szétesni a nagycsaládok Magyarországon, és sajnos fokozottan igaz, hogy két ember kb 3 mp alatt talál indokot, amin összeveszhet: így idegenülnek el családtagok egymástól például politikai alapon. Aztán felnő egy generáció, ahol már nem magától értetődő, hogy ha unokahugi/öcsi születik, az hozzám is tartozik, én is besegíthetek.
Hogy mire akarok kilyukadni? Itt a covid, megint egyre jobban zárunk be, és rengeteg anya marad háttérország nélkül. Halljuk, olvassuk, hogy szüljük tele az országot, mindenki vállaljon minél több gyereket, mert a haza ezt követeli. Aztán ki segít elhordozni a több gyerek okozta érzelmi, mentális terheltséget? Most a pénzről nem beszélek, pedig lehetne. Csak abba gondoljunk bele, hogy hány anya próbált tavasszal helyt állni online munkába és oktatásban? Vagy hány kisbabás anya igyekezett és igyekszik mindent egyedül megadni a gyermekének, úgy hogy senki feléjük sem néz?
Igen, mindenkinek megvan a maga kihívása, maga keresztje. A munka nehéz, kevés a pénz… de aki nevelt már kisgyereket, az tudja, hogy ez egy 0-24es felelősség, készenlét, főleg, ha nem egy van belőle. Mármint a gyermekből. Az apák dolgoznak, aztán hazaesnek és jó esetben igyekszenek helyt állni ott is, az anyák pedig se betegszabadságra, nem mehetnek, sőt jelen covidos helyzetben sehova, hogy picit kikapcsoljanak.
Sokszor eszembe jut Vekerdy mondása, hogy a gyerekek olyanok tudnak lenni, mint a vámpírok, kiszívják a szülők vérét, lerágják a húsukat, és muszáj, kötelessége a szülőnek töltődnie valahol, hogy legyen rajta valami rágnivaló. Mert rajonghatunk a gyermekeinkért, de energiát nem tőlük kapunk. Azt valahol össze kell szedni.
Figyelem az amerikai filmeket, ahol a szülők barátait sokszor uncle/nagybácsi, és aunt/nagynéni címmel illetik, családtagok, háttérországok. Nálunk még mindig megrökönyödést okoz sok családban az is, ha nem vérrokon lesz keresztszülő.
Valahogy azt látom mindenki elvárja a pároktól, fiatal házasoktól, hogy legyen gyerekük. Sok gyerekük. Ha sok van, akkor még több. Aztán megszületik a gyerek és a zombi állapotban lévő szülőknek odabökik ugyanezek, hogy mit sápítozol. Magadnak szülted. Kötelességed a társadalmi fogyást megállítani, de senkinek nem kötelessége téged támogatni, hogy a megszületett gyermek fel is nőjön.
Szóval itt a covid, anyák (apák) is bezárva, főleg a kisbabások, sehol egy segítség, egy kiút, ugyanaz a napi rutin, szűkül az élettér… Figyeljünk a környezetünkben lévő kismamákra! Ne dőljünk be a facebookra feltöltött mosolygós képeknek. Lehet, hogy előtte és utána is sírt, mert már nem bírja, de magával is elhiteti a képnél, hogy rendben van, de nincs. Mert taknyos a pici hetek óta, de nincs orvos, aki ránézzen, mert a férje távol dolgozik, és a barátok sem tudnak most átjönni, mert a mama más országban lakik, vagy épp kórházban van, mert megszűnt a babás edzési lehetőség, ahol anyaközösségben lehetett… Annyi mindent elvesz ez a helyzet, amire nem is gondolnánk. És tudom, hogy ennél vannak nagyobb bajok is, de a depresszió egy félelmetes szörnyeteg, ami most még sokkal közelebb lopózhat a kismamákhoz, babás családokhoz.
Ha van kisgyerekes ismerősöd, családtagod, barátod: hívd fel, hogy hogy van. Ha azt mondja jól, még beszéltesd. Ha panaszkodik, csak hallgasd, tartsd meg. Hadd érezze, hogy az ő baja nem semmiség, hogy fontos valakinek. Ha lehetőséged van rá, segíts neki, ahogy tudsz. Így is vigyázzunk egymásra! És nem, nem csak magának szülte: szülte a férjének, nagyszülőknek, nagybácsiknak, barátoknak, az országnak. Legyen az a gyermek fontos másnak is, és ezért a szülők is!
Képek forrása: https://www.facebook.com/aszelfikentul
https://m.facebook.com/profile.php?id=927114420675501&ref=content_filter