Ti jutottatok már erre az elhatározásra?
Van az a pont, amikor éjjel félálomban ötödszörre szoptatsz, és azt mondod, hogy nem akarok többet. Őt persze nagyon szeretem, még élvezem is az esetek 99%-ában. De többet nem.
Aztán van az, amikor az 5 és a 3 éves ölik egymást (miután egy perce még szétpuszilták a másikat), a teendőkben és a hangzavarban a gondolataidat nem hallod, és azt mondod, hogy nem akarok több gyereket. Ők jók neked, még ha néha sok is, de még egyet nem.
Máskor meg a totyogó pelenkázásánál, miközben krokodilbirkózást mutatsz be, már a fél tested és a szoba úszik a kakiban és a tesója a wc-n ülve kiabál, hogy kéééész vagyok, és tudod, hogy ha azonnal nem érsz oda, megpróbálja magát „rendbetenni”, és hogy fog kinézni a fürdő… hisz ő is még kicsi, el sem éri a fenekét… akkor azt mondod, hogy nem akarok többet.
Amikor minden este mire elalszik minden házimanó (nem, ez rossz szó: azok engedelmesek, és nem változtatják káosszá a házat), már olyan fáradtak vagytok a pároddal, hogy belealszotok a beszélgetésbe (ha már nem a gyerekek mellett aludtatok el), akkor is megfogalmazódik, hogy az épp aktuális gyerekszám a vége.
Kép forrása: https://www.facebook.com/meruchi.picture
Ha nem is minden, de a legtöbb szülőnek vannak ilyen pontok az életében. Aztán mikor múlik az épp aktuális nehézség, vagy krízis, vagy mikor megint kisbaba kerül a kezeink közé, olyan igazi baba illatú… akkor elgondolkozunk, hogy talán még egy…
De van olyan, hogy mindegy mi történik, tudod, hogy ez a végleges gyerekszám. Ez mindenkinél máskor jön el, más-más számnál. Van, aki egy gyereknél érzi, hogy ő annak az egynek tud igazán mindent megadni, az energiáit vagy erősforrásait neki tudja megfelelően biztosítani, esetleg úgy tud boldog és motivált szülője lenni a gyereknek – ami az egyik legfontosabb szükséglet -, hogy mellette kellő ideje marad másra is. Aztán van, aki nagy családot akar, és kb sosem állna le, ha tehetné még egy, meg még egy gyereket vállalna. Mert neki ez a normális működési mód, mert megteheti, mert úgy érzi, még mindig van mit adnia… És van még rengeteg más típusú felállás is
Hogy mi mindegyikben a közös? A válasz egyszerű: senkinek semmi köze hozzá, hogy mennyi gyereket vállal. Ha egynél érzi, hogy elég, akkor annyit, ha kettő-háromnál vagy tíznél, akkor meg annyinál.
És mi még a közös? Hogy szinte mindenkit megtalálnak mégis a rosszalló vagy térítő vélemények:
- Egy gyereked van? Miért nem akarsz többet? Biztos fontosabb a karriered, meg önző vagy… Nem tudod, hogy testvér kell neki?
- Megint gyereket vársz? Hanyadik is? Minek nektek ennyi gyerek? Nem lesz rá időd! Nincs is segítséged! Önző vagy, mert a saját vágyad miatt nem fogsz tudni eléggé figyelni a nagyobbakra! Kiszúrsz a már meglévőkkel! Persze majd őket is befogod segíteni!
Magyarországon különösen szeretnek az emberek mások családjában, „méhében” turkálni, megmondani a tutit. Talán kivétel ez alól a két gyerekes felállás, ha az egyik pici fiú a másik lány: mert akkor már minden van. Pipa a „bölcsek” szemében. De ez sem teljesen igaz. Sorra mesélik ismerősök, ahol egy mindkét nem képviselteti magát a gyerekek között, hogy kérdezgetik őket arról, mikor jön a harmadik, hisz akkor kaphatnának CSOKot, meg hát ugye a központi kommunikáció által sugallt kívánatos családméret sokakra hat- tapasztalatom szerint azokra különösen, akik már nem gyerekvállaló korban vannak, de még oszthatják a tanácsokat (jellemzően kisebb gyerekszám mellől, ami egyébként is már a múltba vész). És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik külső vagy biológiai okokból nem tudnak annyi gyermeket vállalni, amennyit szeretnének.
Szóval azt gondolnánk, hogy pl a mi három gyerekes családunkban, mikor ténylegesen megérett a döntésünk, hogy nem szeretnénk többet, akkor azért mindenki békén hagy. És nem. Van egy hatalmas „bűnünk”: három azonos nemű gyerekünk született. Izgalmas, mert a férjemmel a legelső randin megbeszéltük, hogy három gyereket szeretnénk, persze akkor még nem tudtuk, hogy együtt, de a Jóisten csak így intézte. Persze úgy képzeltük, hogy majd lesz ilyen meg olyan is, én mindig lányos anyukának képzeltem magam, de lett három fiam. Csodálatos hercegek, sosem kívánnám máshogy, teljes lett az életem. Arról nem is beszélve, hogy az első és a második között lett egy angyalkánk is, akit mi és a gyerekeink is nyilvántartanak, akiről noha senki nem mondta, de mindig is fiúként gondoltunk rá. Emlékszem, mikor pár éve néztem, ahogy a két nagyobbikam az udvaron játszott, és boldog voltam, csodásnak láttam őket, de éreztem, hogy még nem teljes a család. Most már hárman vannak, és érezzük a férjemmel mindketten, hogy na igen, ez kellett. Sokszor érzem, hogy a teljesítőképességem szélén vagyok, sokszor iszom hidegen a tejeskávét, nem egyszer szeretnék szabadnapot, de minden nap hálát adok értük. És érzem, hogy itt a pont a gyereklétszámban. Szóval azt hinnénk ekkor már minden megveszekedett propagandista is elégedett velünk, de még így is szinte heti szinten kapok megjegyzést vagy győzködést, hogy majd a negyedik milyen lesz. Álmomban nem gondoltam, hogy ha valakinek az mondom, hogy mi boldogok vagyunk így, és nem szeretnénk több gyereket, majd győzködni kezd. A kedvencem az az érv, hogy majd meggondolom, fiatal vagyok még. Hihetetlen, hogy harminckét évesen nem egy ember az arcomba vágja, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tudjam, mennyi gyereket szeretnék. És ami igazán szomorú, hogy ezeket a megjegyzéseket jellemzően négy gyerekesektől kapom. Mert nekik bejött, mert nekik a negyedik más nemű lett… mintha kötelességem lenne lányt szülni, vagy lányra vágyni… De nekem teljes az életem három fiúval.
És tudjátok, mi van még? Elfáradtam. Lassan hat és fél éve vagy terhes vagyok vagy szoptatok, de nem is az idő számít. Szerintem mindenkinek joga van eldönteni, hogy mennyi gyereknél érzi azt, hogy eddig ért a takarója. Sőt: szerintem végtelenül tiszteletreméltó, ha valaki 1-2-3… gyereknél ki tudja mondani, hogy mi ennyire vagyunk hitelesítve, értük tudunk felelősséget vállalni.
Boldog vagy nagycsaládosként? Ez szuper! Adj érte hálát Istennek! Boldog vagy egy gyerekesként és úgy érzed, mindent megadhatsz neki! Ez is csodás! Jó, hogy ezzel a döntéssel azonosulni tudsz! De attól, hogy úgy érezzük, hogy az akármilyen családszerkezetünk nekünk ideális, ne higgyük, hogy ez mindenki más számára vagy akár csak a jóbarátunk, a szomszédunk, a volt iskolatársunk számára is az lenne: a tökély. Bízzunk annyira mások ítélőképességében, hogy nem győzködjük, vagy akár ítéljük el. Mindenki a maga életét, érzéseit, lehetőségeit ismeri.
Zárásul egy ki nevetés: „kedvenc” megjegyzésem (amit döbbenetes módon nem csak egy embertől kaptunk meg) mikor elmondtuk, hogy a harmadik gyermekünk is fiú:” Tényleg? Nem baj! Majd a negyedik!”. Azt hiszem, ez összegez mindent, amiről fent írtam.
Ha van kedvetek, írjátok le, nektek mi volt a legviccesebb vagy durvább megjegyzés, amit kaptatok gyerekvállalás kérdésben? És a legkedvesebb (legyünk pozitívak 😀 )?