(Ahogy egy csodás kollégám fogalmazott, a filmeknek és műveknek jó lenne egy nem korosztályos, hanem kismama karika is, hogy a megváltozott tudatállapotú és érzékenységű anyák számára javasolt-e az adott alkotás. Nos ez a film semmiképpen nem ajánlott várandósan, de gyermekágyasan sem)
Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmje már most sikernek nevezhető. Nagyon erős alkotás, nem tudja nem megszólítani a nézőt, nemzetiségtől függetlenül. Ugyanakkor a magyar alkotók is hangsúlyozták, hogy a film története Amerikára van igazítva, nem egy magyar történet magyar keretek között. Talán ezért is működik ennyire jól, görcs és felesleges magyarázkodás, politikai áthallások nélkül.
A cikk spoilereket tartalmaz, de igyekszik úgy fogalmazni, hogy ne vonjon le a filmélményből.
A pieces of a women – egy nő részei, nem kapott magyar címet, nem itthon játszódik, noha sokakban a történet hallatán felelevenedhetnek hazai események, melyek nagy nyilvánosságot (és kevés korrekt hozzáállást) kaptak.
A történet egy otthonszüléssel indít, mely végén a pár sajnos elveszíti a babáját. A szülésjelent az egyik legrealisztikusabb vajúdás és szülés bemutatás, amit valaha láttam filmen. Ha nem úgy végződne, ahogy, minden várandós párnak javasolnám megnézésre. Az egész folyam, elképesztő kapcsolatot teremt a nézővel, és innentől nem is tudunk érzelemmentesen viszonyulni az eseményekhez.
Tehát otthonszülés tragédiával. Itt meg is állnék. Ez nem egy otthonszülés pártolásáról vagy ellenzéséről szóló film. Magyarországon a szülésnek ez az útja mai napig kissé politikai kérdés, de az USA-ban nem, inkább spirituális. Itthon sem harcias amazonok választják az otthonszülést, nem saját konokságuk miatt döntenek így a nők, hanem jelentős részben az intézményes keretek negatív tapasztalataitól szeretnék magukat és gyermekeiket óvni, nem „veszélyeztetik” a csecsemőjüket, egy kevésbé biztonságos szülési móddal, hanem alapos megfontolás után döntenek úgy, hogy ez számukra a legmegfelelőbb, és igen, legbiztonságosabb út. Nem szaksegítség nélkül, hanem képzett szülésznőkkel vállalják ezt az utat, és mindezt teszik komoly jogszabályi megkötések alapján 2011. óta. Tudtommal ez idő alatt egy baba sem halt meg otthonszülésnél az országban. És ezzel a témát le is zárom, mert mint írtam ez nem egy otthonszülés pro vagy kontra film.
Mi történik egy családban, mikor nem születik meg, vagy meghal a vágyott újszülött? Mit nevezünk perinatális gyásznak? Amikor a fogantatástól a születést követő rövid időszakig bezárólag elveszítenek egy babát. Ez történhet akár vetéléssel, halvaszüléssel, korai halállal, de perinatális gyászt élhet meg az a család is, ahol például korababa vagy sérült gyermek érkezik – el kell gyászolni a vágyott utat, akár jövőt és megbirkózni a helyzettel.
Azt tudták, hogy minden negyedik nő él át perinatális veszteséget? És azt, hogy a fogantatások jelentős része nem lesz kihordott terhesség? Természetesen ezek nagyobb része nagyon korai szakaszban ér véget: csak azt veszik észre, hogy késett a menstruáció vagy bővebb a vérzés. De mai, nagyon korán jelző terhességi tesztek miatt idő előtt fedezik fel a potenciális terhességet a nők, így például egy nagyon vágyott várandósság esetén minden korai teszt utáni menstruáció is elindíthat gyászfolyamatot.
A perinatális gyász sajnos a nyugati kultúrában, így hazánkban is tabu, legtöbben nem tudják, hogyan kezeljék, ha valaki ezen megy át, sokszor jó szándékkal a legrosszabbat teszik (például nagyon káros az a bevett mondat, hogy „majd lehet másik” – mikor az ember épp egy adott gyermeket gyászol). A veszteségnek ez a formája gyakran vezet komplikált gyászfolyamathoz, mivel más veszteségekhez képest, ahol megmarad az emlék, a lenyomat, akár a hátrahagyott tárgyak, a perinatális gyásznál egy vágyott jövőt kell elengedni, ahol kevés a megfogható emlék.
Ahogy a filmben is látszik, sokszor nem derül ki, hogy mi okozza egy baba halálát, vagy mi áll egy vetélés, koraszülés mögött, ami tovább nehezíti a helyzetet. Szeretjük a dolgok okát fellelni, hiszen ha van „felelős”, kiváltó, akkor az a kontroll érzetét adja kezünkbe, kivédhetővé teszi a későbbi hasonló helyzetet. Jelen esetben a szülés után a baba meghal, a környezet és a tágabb család is a kiérkező bábát (szülésznő, nem pedig dúla, aki nem egészségügyi, a szülő nőt leginkább lelkileg kísérő személy – sajnos sokan keverik a fogalmakat) hibáztatja. Így kerül a bába a vádlottak padjára a filmben, mikor a főszereplő családja az ő bűnhődésében keresi a megkönnyebbülés és zárás kulcsát. De ahogy láthatjuk, ez nem hoz enyhülést, nem válaszol meg kérdéseket.
A film fókusza az anya, akinek mégsincs gyereke. Legalábbis nem itt.
A központi téma a trauma, annak megélése. Jól látszik, hogy a pár környezete milyen viselkedést vár el a tragédia után tőlük, várják a kiborulást, a sírást, az intenzív érzelmeket. Elvárások mindenhol, hogy szerintük hogyan kellene érezniük magukat. A valódi traumákra jellemző (sajnos ezt a szót gyakran nagy általánosságban használjuk, de nem minden rossz/megrázó dolog trauma), hogy oly mértékű törést okoznak egy adott személy saját narratívájában (abban, ahogy saját történetét látja, önmaga folytonosságát megfogalmazza), hogy nem tudja azt megfelelően beleépíteni, integrálni. Gyakori a megfagyott, érzelemmentesség az élmény körül, sőt sokszor egyfajta hasítással igyekszik a psziché törölni az eseményeket (ami ha látszólag működik is, komoly pszichés vagy akár egészségi problémákhoz vezethet).
A film végigveszi, ahogy a pár – akinek kapcsolati múltjának működése is kérdőjelessé válik – reagál a helyzetre. Nem minden kapcsolat mozdul ebbe az irányba egy trauma hatására, sokszor az ellenkezője történik. Mégis a fő fókusz a nőn van, aki saját belső vívódása közben elszigetelődik vagy inkább a környezete szigetelődik el azáltal, hogy nem fogadják el a reakcióit, nem látják meg a valódi szükségleteit. Minden szereplőt az anya tükrében, viszonyában látunk, ezért kevésbé kibontottak, mint a főszereplő nő, talán innen is a film címe: ők, mint a nő részeiként jelennek meg.
Fontos témája még az alkotásnak a transzgenerációs trauma – mely egyik generációról adódik át a következőre, jellemzően tudattalanul, mégis meghatározva a viselkedésünket, gondolkodásunkat egyes helyzetekben.
Nem írok többet, aki teheti, nézze meg a filmet, mert méltó a figyelemre, és jelentős helyekre tesz képzeletbeli felkiáltó jeleket: témákra, amikről beszélni kell és teszi mindezt gyönyörű szimbolikával, képekkel és csodás színészi játékkal.
Ha pedig a környezetünkben valaki perinatális gyászt él át: álljunk mellette, de úgy, ahogy arra neki van szüksége. Lehet, hogy a gyász minket is érint pl. mint rokont, de sosem várhatjuk attól a vigasztalást, vagy hangsúlyozhatjuk annak a bánatunkat, akit közelebbről érint (pl a nagyszülő a szülőtől egy elvesztett baba esetében).
Ha pedig minket magunkat érint a gyásznak ez a formája: merjünk segítséget kérni, ha szükségét érezzük. Voltam én is ilyen veszteséget átélő anya, nem kell egyedül küzdenünk. A perinatális szaktanácsadók többek között éppen ezért is dolgoznak.