Mindig is anya akartam lenni. Már 4 évesen is ezt mondtam. Persze mellette mindenféle más is, de az anyaság az maradt. Nagycsaládos anya. 3 gyerek. Isten megadta, és az életem kiteljesedett, főleg, hogy mellette a szakmámat is megélhetem, szerethetem. Aztán jött a covid, első, majd második, majd harmadik hullám, és maradtunk magunkban: apa, anya, gyerekek. 0-24 leginkább anya és gyerekek. Nincs kikapcs, nincs pihenő. Odáig vagyok a gyerekeimért, soha nem bántam meg a nagycsaládot, de néha csak sikítanék, hogy segítség…
Kiégés… divatos vele dobálózni, de nem von le a fogalom fontosságából. Elveszíteni a kedvet, motivációt a továbbiakhoz, az adott területen, mikor már semmi sem érdekel… no persze anyaként ez nem úgy néz ki, hogy ne érdekelne, mi van a gyerekeimmel. Hogy ne tudnék mosolyogni rájuk. De időnként úgy érzem magam, mint egy robot. Teszem a dolgom, nézek ki a fejemből rezignáltan, máskor sírok, hogy elfogytam. Én, a pszichológus. De a túlterheltség alól nem ment fel a szakma, csak abban segít, hogy túléljem, hogy megtaláljam a megújulás útjait. Hogy ne süllyedjek mélyre, hogy az küszöbön integető sötétségre rá tudjam vágni az ajtót. De attól még bitang nehéz, és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Rengeteg ember érzi ezt, de most én az anyákról fogok írni. Azokról az anyákról, akik megszakításokkal egy éve otthon vannak 1-2-sok gyerekkel, teljesíteni akarnak minden irányban, de lassan elfogynak.
Másfél éve sokan mondták elismerően, hogy ejha, 3 hat éve aluli fiúval leszek otthon 2 hónapot a pici születése miatt. Aztán ebből lett 14 hónap, 2-2 hónap megszakítással, mikor 1 vagy 2 tudott oviba járni. Néha végignézek magamon, és figyelem, mi van bennem. Mi fáj? Megkérdezem ezt a hasonló helyzetben lévő barátoktól is, és mind ugyanarra jutunk: az, hogy nem tudunk olyan anyák lenni mindig, amilyenek szeretnénk. Sejthető, hogy én egy igencsak nyitott, extravertált ember vagyok, aki a társaságból, a programokból töltődik, és ezt az energiát adhatom tovább: a gyerekeimnek és a klienseimnek. Sőt a legfőbb erőforrásom a hitem mellett a párkapcsolaton, hisz a férjem a lelki társam, a legjobb barátom. Ha vele tudunk időt tölteni és együtt lenni a gyerekek nélkül, akkor minden rendben van. De most? Ahogy jönnek, mennek a hullámok, tűnnek el a segítők az életünkből, míg előáll a helyzet, hogy hetek óta négyesben-ötösben vagyunk. Persze megyünk kirándulni, a lehetőségekhez képest igyekszünk a gyerekeinknek élményt adni. De…
Hányszor ültem annak idején óvodapszichológusként kimerült szülőkkel szemben, hányszor beszéltük át, hogy mennyire fontos, az énidő és a párkapcsolati mi-idő. Hogy a gyerekek lehetnek életünk értelmei, a boldogságunk, de erőt nem adnak. Azt nekünk kell adni számukra. Drága Vekerdy drasztikusabban fogalmazott: a gyerekek lerágják a húsunkat, kiszívják a vérünket, és nekünk kutya kötelességünk biztosítani, hogy legyen rajtunk rágnivaló: valahol töltődni.
Jelentem rajtam nem sok rágnivaló maradt.
Nem tudom, ti hogy vagytok, mennyi segítségetek van, mennyire tudjátok hetente-két hetente egy pár órára másra bízni a gyermekeiteket, vagy ha épp dolgoztok, van-e aki segítsen pl elhozni a kicsiket az oviból, suliból… ha van, az csodálatos. Nálunk, és ahogy látom sok családnál, sajnos szinte megszűnt az erőforrás.
Érdekes, hogy azt mondják a nagycsalád azért jó, mert a gyerekeknek mindig lesz, akire számíthatnak. A férjem és én is nagycsaládból származunk, szeretjük a testvéreinket, hála Istennek mindkettőnk szülei élnek… mégis földrajzi vagy egyéb okok miatt, magunkra maradtunk. Írtam, hogy pszichológusként megvan az az előnyöm, hogy hamar észreveszem, hogy baj van, és segítséget kérek. Most azonban úgy alakult, hogy ha kértem sem tudott igazán senki. Ígéretek, tervek voltak, de jelen extrém helyzet mindenkit megvisel. Senki nem hibás, senkire nem lehet haragudni. De mégis ott maradok egyedül, egyre türelmetlenebbül, sötétebben látva néha mindent, a gyerekeimnek meg nem tudok annyit adni, mint megérdemelnék, mint szeretnék.
És eddig tartott a nehéz rész. Mert mi értelme lenne egy cikknek, ami annyit ír le, hogy milyen rossz nekem és sok anyatársnak… muszáj legalább kapaszkodókat adni, amibe jól bele lehet csimpaszkodni, mint az uszodában a medence szélébe… aztán vagy kimászunk idővel vagy egy nagyot és élvezeteset úszunk.
Szóval ami a legfontosabb talán, az a remény. A remény, hogy jön változás, könnyebbség, segítség. Mindig igyekszem arra gondolni, hogy lassan oltva vannak a barátaink, a potenciális töltődés és segítség útja kinyílhat, a gyerekek remélem lassan visszaállhatnak oviba, és talán pár óra egy nap a nagyobbak nélkül, majd segít, hogy többet adjak nekik, mikor ott vannak. Ahogy javulnak a körülmények, talán a tágabb családban is javul majd a helyzet, és belőlük is többet látunk majd.
A másik, ami nekem sokat segít és – számomra meglepő módon – a visszajelzések alapján a környezetemre is hat, az egy fogadalmam. Megfogadtam, hogy ameddig nincs vége a harmadik hullámnak vagy a járványnak, minden nap kiírom az aznapi boldogságaim a fb falamra, #csakazértisörömök felkiáltással. Ezt magamnak írogatom, de azért “nyilvánosan”, mert így rajtam van az elszámoltathatóság súlya, hogy nem lóghatom el, még ha igazából senki nem kérné is számon. Van ennek mellékhatása is: noha rendszeresen leírom, hogy ez nem a teljes valóságunk, ez nem egy állapotjelentés, csak a kapaszkodóim, hogy pozitívba fordítsam a nap értékelését, mégis van, aki közli, hogy látom veletek minden ok, meg veletek képben vagyok… ezek őszintén mondom megbántanak, mert durva felületességről szólnak számomra. De a módszer ettől függetlenül működik: minden nap elalvás előtt végigveszem, mi volt jó, miért vagyok hálás, és egy borzalmas nap végén is tudok így mosolyogni. Ettől nem tűnnek el a nehézségek, ugyanúgy lesznek lentek, de nagyon más a nap végi lelkületem. És tényleg döbbenet, mennyien jeleztek vissza, hogy olvassák, és azóta ők is alkalmazzák, és picit jobb.
Még egy utolsó tipp: a sport. Ebben is ki lehet égni, főleg ha állandóan időzsonglőrködni kell, hogy gyerek vagy mozgás vagy alvás… most épp én is pár nap szünetet tartok, de egy egy futás pl olyan mennyiségű feszültséget vezet ki belőlem, mint kb semmi más. Arról nem is beszélve, hogy akkor egy fél órát szabad vagyok.
Szóval így. Nem vagytok egyedül, akik már sírnátok a gyerekeitekkel való állandó összezártságtól, miközben ők a mindenetek. Nem vagytok rossz anyák, azért mert nem tudtok mindent jól csinálni, vagy épp már unjátok az egészet. Ki vagytok égve, és elegetek van. De ez nem a vég. Lesz jobb, remélem hamarosan. Addig pedig kapaszkodjatok. Vannak fogodzók, használjátok! Nem kell megállás nélkül úszni. És ha van lehetőségetek segítséget kérni, tegyétek meg!