Több ismerősöm is szült nemrégiben, és mindegyikük úgy fest, mintha terhesség nélkül is világra lehetne hozni egy babát. A híres celebmamikról, fitness anyukákról ne is beszéljünk, akik eleve úgy mentek szülni a 40. hét környékén, mint akik 3 hónapos várandósak, és úgy jöttek ki a szülőszobáról, mintha címlapfotózásra indulnának. Jó dolog szülés után csinosnak lenni, én mégsem erre vágyom leginkább…
Ami a legjobban zavart már a terhességem végén is, az a korlátozott mozgás. Szerettem volna többet játszani a fiammal, de inkább pingvinjárásban közlekedtem a fájó hasam, térdem, dagadt lábaim miatt. Még így is rúgtam azért a bőrt, mert nem akartam, hogy mellőzöttnek, elhanyagoltnak érezze magát, bár ez a pandémiának köszönhetően bezárt óvoda mellett napi tizeniksz órában nehezen volt kivitelezhető. Én mégis igyekeztem.
A császármetszés után viszonylag hamar talpra álltam, a harmadik napon már egész jól mozogtam (az első műtét utáni lábadozásomhoz viszonyítva), és bizakodva indultam haza: most jól és hamar meg fogok gyógyulni. De persze nem így lett. A 3. hét után visszatérő vérzés miatt újra meglátogattam a nőgyógyászomat, aki megnyugtatott, hogy minden rendben, bár van egy nagyobb alvadt vérdarab a méhemben, de ez majd szépen ki fog ürülni. Én közben éreztem, hogy valami nem oké. A 6. heti vizsgálaton mindent rendben talált a doktornő, bár jeleztem, hogy még mindig szivárog valami véres dolog és olyan, mintha gyulladásom lenne belül. A 10. hétig bírtam, ekkor visszalátogattam a régi nőgyógyászomhoz, aki megerősítette, hogy valóban még mindig van valami a méhemben, írt fel méhösszehúzó cseppeket, 2 hét múlva kontroll.
A cseppeket egy hétig bírtam szedni, mellkasi nyomást éreztem, ami miatt abbahagytam az alkalmazását. Egy napon produkált menstruáció-szerű vérzést, amitől nagyon megijedtem, de az orvos megnyugtatott, hogy ennek örülni kell. 2 hét múlva megnézte, azt mondta az eredeti „valami” kb feleakkora, mint volt, ő már nem adna mást. Pont ezen a napon mentem vissza a doktornőhöz is, akinél szültem, és ő is megvizsgált, mert elmeséltem neki, hogy valami még mindig nem stimmel. Itt ugye már 3 hónap telt el a műtét óta.
Valóban: gyulladás van a méhemben (na végre, hogy rájöttek!), kaptam antibiotikumot, 4 hét múlva kontroll. A gyógyszer 3-4 nap után tényleg elkezdett hatni, és egész jól kezdtem érezni magam tőle. Közben nem tudtam nem észrevenni az egyre terebélyesedő összenövéseimet, amik a vágás vonalától a köldökömig húzódtak. Időjárás-változáskor kifejezetten fájt a hasam mindenütt, máskor pedig semmi bajom nem volt. Ami furcsa volt, az a hideg padlón való járkálás. Olyan érzés volt, mintha fázott volna a „sebem”, így kénytelen voltam 38 fokban is zokniban vagy papucsban grasszálni a lakásban, hogy megelőzzem a gyulladás-szerű érzéseket.
4 hét után visszamentem a doktornőhöz, aki azt mondta, hogy a gyulladás már nem olyan mértékű, de még mindig látni valamit az ultrahangon. Innen már nincs mit tenni. Ez elmúlik magától. Vagy nem. Így jöttem tehát el a 16. héten, 4 hónappal a császárom után a nagytudású orvosoktól: vagy van valami bajom, vagy nincs. A regeneráló tornát elkezdhetem, ezt azért megkérdeztem.
Már az első gyakorlatnál szúró fájdalmat éreztem, így azonnal abba is hagytam a tornát, bár rettenetesen zavart a hatalmas hasam – legalább 4 hónapos terhesnek néztem ki – de még jobban az, hogy a hasfalam teljesen funkcióját vesztette.
Most mindjárt 6 hónapos a kislányom. Kicsit összeszedtem magam fejben. Hegmasszázsra járok, és magamnak is masszírozom a pocakomat, ami egyáltalán nem esik jól, de legalább használ. A hasam még mindig fáj, mellé a derekam is iszonyatosan. A mindennapos munkák, hajolgatás problémát okoz. Most indítom a kivizsgálások sorozatát: sebészet, új nőgyógyász és egy gyógytornászt is felkeresek. A „mennyire van szétnyílva a hasizmod?” kérdésre annyit tudok válaszolni, hogy az egész tenyerem befér a köldököm környékére, de nem nagyon nyomkodom, mert finoman szólva nem esik jól.
Szóval szeretném a terhesség előtti testemet vissza. Összenövések nélkül, funkcionáló hasizmokkal, és működő derékkal. De addig még nagyon-nagyon hosszú az út.