Már előre látom a cikk alatti kommenteket, ahogyan nekem támadnak azok a szülők, akik nem értik a mondanivalómat. Ám mégis veszek egy nagy levegőt, és leírom, mert egyre inkább azt veszem észre, hogy egy olyan problémával állok szemben, ami sokkal gyakoribb, mint ahogy gondolnánk. Csak valahogy nem beszélünk róla, mert félünk a következményektől, mások véleményétől, vagy egyszerűen csak nem tudjuk, hogy kezeljük a hasonló helyzeteket.
Kezdem tehát az elején. Van egy tündéri kisfiam, aki májusban lesz 5 éves. Aranyos, mosolygós, szimpatikus kis pasi, akit a legjobb tudásunk szerint terelgetünk az úton. Érzékeny kisfiú, nagyon bújós, nemcsak hozzám és az apukájához, de a kis barátaihoz is ragaszkodik. Ölel, puszil, kimutatja a szeretetét, az oviba menet rendszeresen úgy köszön el, hogy sokáig integet, és hangosan kiabálja, hogy „Szeretlek, Anya, hiányozni fogsz.” Illemtudó, rendszerető, szabálykövető.
És nem, nem tökéletes.
Tudom, sokan azt gondolják, hogy tipikusan az az anya vagyok, aki angyalnak látja a gyerekét, de őszintén mondom, hogy nem így van. Mivel már bölcsisként is minimum egy fejjel nagyobb volt a társainál, mindig nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy ne verekedjen, ne lökdösődjön. Hiszen, ha őt meglökik, talán észre sem veszi, de néhány társánál- túlzás nélkül- kétszer nagyobb. Helikopter anya sem vagyok, de azért nem telefont nyomkodva magamba mélyedve ülök egy padon a játszótéren, hanem messziről bár, de figyelem játék közben. És ha kell, közbelépek. Látom a hibáit, tudom, mik a gyengeségei, és nem mentegetem, ha valami rosszat csinál. Azonban ebben a helyzetben, amiben hónapok óta vagyunk, tudom, hogy nem ő a ludas. Tudom, hiszen látom, és más szülők is látják. Na de ne szaladjak ennyire előre.
Van egy másik kisfiú, nevezzük Pistinek. Pisti már a bölcsibe is együtt járt a fiammal. Akkor még életkorukból fakadóan nem nagyon vettek tudomást egymásról. Emlékszem, az egyik délután véletlenül összefutottunk a játszóházban Pistivel és az apukájával, és úgy mentem haza, hogy teljesen le voltam döbbenve. Meséltem is a férjemnek, hogy az az érzésem, hogy a kisfiú minimum kétemberes, és valamilyen viselkedésbeli zavara is lehet, mert nem egyszerűen csak ment, mint egy motor két órán keresztül, hanem már akkor, kétévesen is olyanokat csinált, amiket egyetlen vele egyidős gyerek sem. Az apukája pedig egyáltalán nem tudta kezelni. Az én fiam a bölcsis év alatt többször jött haza harapásnyomokkal a karján, az arcán, melyek mindig Pistitől származtak. Nem szóltam, hiszen tudtam, hogy ez sajnos gyakori az ő korukban, és bíztam a gondozókban és a kisfiú szüleiben, hogy kezelik a helyzetet.
Aztán az oviban is egy csoportba került a két gyerek: a fiam és Pisti. Az első évben még nem voltak annyira egymásra hangolódva, de tavaly valami megváltozott. „Pisti a legjobb barátom”, „Csak Pistivel akarok játszani”- hajtogatta a fiam. Mi pedig egyre jobban aggódtunk, mert az érzésem, ami ott a délutáni játszóházazás közben jött, beigazolódni látszott: egyértelmű, hogy Pisti viselkedészavaros. Hogy pontosan mivel küzd, nem tudom, hiszen nem vagyok szakember, nem tudom diagnosztizálni.
És itt jön a legnagyobb probléma: a saját szülei nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a gyerekük képtelen normálisan viselkedni. Nemcsak folyamatosan fut, egy pillanatra nem áll meg, de szándékosan fájdalmat okoz a társainak, aztán pedig kineveti őket. Olyan erővel rúg a labdába, hogy néhány napja kiálltam a focikapuból, amikor ő került sorra az oviidő utáni fél órában, amikor néhányan ottmaradunk az udvaron még egy kicsit. (Én voltam a kapus, 6 gyerek szépen sorba kapura rúgott. Pisti képtelen volt betartani a szabályokat, elvette a labdát, nem várta ki a sorát, és amikor ő jött, olyat rúgott, hogy miután az arcom elé tett kezeim belesajdultak, nem mertem többé a rúgása elé állni.)
Egy másik napon biciklivel szándékosan nekiment az egyik ovistársának, aki egyrészt lehorzsolta a lábát és a kezét, másrészt pedig mindene csupa sár lett.
ÉS PISTI SZÜLEI NEM CSINÁLTAK SEMMIT!!!
Csak annyit mondtak neki, hogy „Jaaaj, Pistike, ezt nem szabad, ha folytatod, hazamegyünk.” Folytatta, ám végül mi, többiek indultunk hazafelé, mert nem tudtuk elviselni, amit a gyerek művelt.
Az én fiamat is gyepálja, de szerencsére az enyém kétszer akkora, így nem mindig okoz neki fájdalmat. A baj azonban az, hogy az én jámbor kis gyerekem egyszerűen bele van bolondulva Pistibe, és kezdi teljesen átvenni a veselkedését. Az óvónéni néhány hete odajött hozzám, és megkérdezte, hogy történt-e valami otthon, mert nagyon megváltozott a fiam: elkezdett visszabeszélni, nem tartja be a szabályokat, verekszik, nem figyel a foglalkozásokon.
Megfordult velem a világ, komolyan megszédültem hirtelen: „Tényleg az én gyerekemről beszélsz?!” Aki az ovin kívül, ha Pisti nincs a közelben, és más gyerekekkel játszik, egy teljesen normális 5 éves kisfiúként viselkedik? Aki fiús játékokat játszik, de abszolút elfogadhatóan? Betartja a szabályokat, tiszteli a játszótársait, nem neveti ki őket, segít, ha elesnek?
Az óvónő figyelmeztetése óta pedig valóban baj van: amikor ovi után ott maradunk játszani a csoporttársakkal, és Pisti is ott van, akkor a fiam tényleg kivetkőzik magából. Csúfolódik, sugdolózik, visszabeszél nekem. Tegnap adtam oda neki az uzsonnát, és Pisti a fülébe súgta -én is hallottam: „Mond azt anyukádnak, hogy fúj, ezt nem szereted, adjon mást!”. A gyerekem megismételte Pisti szavait, én meg csak álltam döbbenten, hogy Pisti anyja is tisztán hallotta, hát ott volt közvetlenül mellettem: ÉS ISMÉT NEM CSINÁLT SEMMIT.
Baj van, nagyon nagy baj. Mostmár az összes többi csoporttárs anyukája is azt mondja. Egyszer az egyik gyerek jön ki vérző fejjel, máskor a másik kilyukadt nadrággal, mert Pisti ellökte.
Semmi diagnózis, semmi segítség, az óvónők keze is köve van, hiszen Pisti szülei olyanok, mintha egy teljesen más valóságban élnének. Nem szólnak rá, nem tudják fegyelmezni, a gyerek őket is szembe köpi. Szó szerint. Láttam, amikor megtörtént.
Most ott tartok, hogy napok óta álmatlanul forgolódok éjszakánként, hogy hogyan oldjam meg a helyzetet. Egyértelmű, hogy Pisti szülei nem fognak semmit csinálni, az óvónők pedig nem diszkriminálhatják.
De milyen segítséget kaphatunk mi, többi szülők?
Az egy dolog, hogy őt védik, mert nem kezelhetik hátrányosan a többiekkel szemben, de a többiekkel mi lesz? A fiam tegnap azt mondta, hogy Pisti nem hagyta, hogy megcsinálja a feladatlapot, amit mindenkinek kellett. Az én fiamnak milyen jogai vannak? Jövőhéten személyesen beszélünk az óvónőkkel, és ha kell, elmegyünk az igazgatóhoz is. A legjobb megoldás az lenne, ha Pisti olyan iskolába menne, ahol tudják őt kezelni, vagy kapna maga mellé állandóra egy segítőt pedagógust. Spanyolországban élünk, itt van rá lehetőség, csak diagnózis kell hozzá…
Sejtem azonban, hogy mi lesz a válasz: ez van, meg van kötve a kezük. Igen ám, de ha nem akarom, hogy az én fiam váljon bántalmazó gyerekké, akkor mit tudok tenni? Büntessem őt azzal, hogy átviszem másik csoportba, elszakítva őt a társaitól? Már ha egyáltalán lehetséges csoportot váltani. Mert ha nem, akkor új ovi után kell néznünk? Itt nem ér véget az óvoda 6 éves korban: mennek tovább együtt az első osztályba, és utána az egész iskolai életük során. Ebbe azonban nem vagyok hajlandó beletörődni.
Borzasztó helyzet. Mindig féltem attól, hogy a gyerekemet bántalmazhatják az oviban. Már tudom, hogy van annál rosszabb: amikor ő magam válik bántalmazóvá egy rosszul kezelt, nem megéretett gyerek befolyása miatt.
Nem tudom, mi lesz végül a megoldás. Nem tudom, hogyan kezeljük a helyzetet. De a leghihetetlenebb az egészben, hogy nem értem, hogyan képes két szülő arra, hogy ennyire ne lássa, ha gond van a gyerekével. Mert nem a kicsi hibája. Hanem a szülőké.
Bárcsak alkalmassági vizsgához kötnék a gyerekvállalást…