A szabadság nagyszerű, de félelmetes. Benne rejlik a saját felelősség száz százalékossága. Ám még ebben a nehéz helyzetben is találni olyat, ami minket szolgál. A fejlődés lehetősége és a talpra állás ereje önbizalmat adnak, sőt, már önmagában a döntés meghozatala is.
Egész életemet meghatározta, hogy kerültem a feltűnést. Sosem jelentkeztem, nem lázadtam, nem beszéltem hangosan, vagy nyilvánítottam véleményt. Szerettem a csendes, kiszámítható életet, ehhez pedig éppen illeszkedett a munkám jellege. Mindig ismerős arcok, a megnyugtatóan változatlan helyszín és feladat, nem voltak meglepetések vagy váratlan helyzetek. Visszatekintve ez olyan, mintha csak átaludtam volna ezeket az éveket. Aztán egy nap lépnem kellett – és bizonyos értelemben ekkor váltam felnőtté.
Kilépés az állami szektorból
A közigazgatásnak sok előnye volt a korábbi időkben. Családtagnak érezhettük magunkat, és kiszámíthatóság jellemezte. Az utóbbi időben azonban valami megváltozott, és ezt már sokan éreztük. Nem az egyes emberek hozzáállása változott meg, inkább maga a köztisztviselői lét „küldetése” alakult át valamivé, amivel már nem tudtam azonosulni. Emellett az évek során személyiségem is sokat változott, és egyfajta űrt kezdtem érezni magamban, melyet a meg nem élt kreativitás okozott. Úgy éreztem, azzal foglalkozom, amivel kell, és nem azzal, amihez adottságom van, és amit szívből művelnék. Egyre nagyobb belső feszültséget okozott az is, hogy az egész napomat távol töltöm az otthonomtól. Mintha folyamatosan lemaradnék valamiről.
Egy szép napon aztán megjött a lökés: olyan feltételhez kötötték a munkámat, amit már semmiképpen nem akartam elfogadni, ez pedig feltette az i-re a pontot. Így hát döntöttem. Persze elsírtam, amit el kellett. Ennyi időt elengedni nem lehet gyász nélkül. A fél életem hátrahagytam. Mert nekem pontosan ennyi volt: húsz év. Ismertem már mindenkit, csukott szemmel is elvégeztem a feladataimat, belém ivódott a beszélgetések, nevetések, közös veszteségek és örömök, közös sorban állások, zöld kávésbögrék, folyosói köszönések, takarító nénik, dísznövények és csempemintázatok millió megszokott mozaikja.
Lépni csak nagyot érdemes
„A változás fájdalmas lehet, de semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová már nem tartozol.” Biztos voltam a dolgomban, mégis félelmetes volt felállni az asztaltól. Rájöttem, hogy most először senki nem fogja helyettem megoldani a helyzetet. Nekem kellett képesnek lennem a külvilág elvárásain kívüli, önmagammal összhangban lévő döntést hozni, és annak következményeit is vállalni. Tudtam, hogy ha visszakozom, az csak ideiglenesen okozna elégedettséget. Érdekeink háttérbe szorítása hosszútávon megbosszulja magát.
A feltételek már nem voltak elfogadhatóak, ráadásul hiányzott, hogy olyan dologba fogjak, ami igazán én vagyok. Negyven éves lettem, tényleg örökké ugyanazt akarom csinálni? Persze hogy nem.
Jól tudom, hogy az anyagi kérdés létfontosságú, hiszen mindenki pénzből él; sokan éppen emiatt maradnak benne egy-egy méltatlan, vagy sehová nem vezető helyzetben. De úgy vélem, más szempontokat is érdemes mérlegelni: meghasonlás, mentális kimerültség, kiégés, és az ezekkel járó lelki és egészségügyi következmények.
Bármi is egy nagy lépés kiváltó oka, a változás mindenképpen komoly stresszfaktor.
Kihívás és lelki hullámvasút
Ha végül a továbblépést választjuk, nem csak kihívás és új lehetőségek elé állítjuk magunkat – egy állás elvesztése ugyanis gyászfolyamat, ugyanúgy, mint mikor egy kapcsolatot veszítünk el. Régi életünk egy része lemorzsolódik, ez pedig egyszerre felszabadító, de megterhelő is. Jómagam most élem meg először azt, hogy milyen, amikor magamat „újraszülöm”, újradefiniálom. Ide már nem tartozom, de még máshova sem. Ki is vagyok én? Mit is szeretnék pontosan? Mivé akarok válni és azt hogyan érhetem el? Rövid időn belül határozott célokra és tervre van szükség.
Rémisztő volt rádöbbenni például, hogy mennyire önállótlan és bátortalan vagyok sok területen, ami nem csoda: sosem kellett komolyabb döntéseket hoznom. Húsz éven át a megszokott tevékenységeket végeztem nap mint nap, kihívások és nagyobb felelősség nélkül. A biztonságos búra eltűnt, és most újszülöttként tekintgetek magam köré, keresve valami biztos pontot. Ehhez pedig minden erőmet össze kell szednem.
A munkakeresés hosszadalmasabb lehet, mint azt gondoltuk. Ez lelki megroppanást okozhat: a folyamatos bizonytalanság, a sikertelenségtől való félelem, a „nem kellek” érzése nehezen feldolgozható. Nincs meg az a visszacsatolás, amely eddig a munkahelyünktől érkezett, így még erősebben kell magunkban bízni. Félelmeink felerősödhetnek, ezért aki eleve stresszes, érzékeny típus, az még nehezebben élheti meg ezt az időszakot.
Különösen nehéz a biztonságos, kényelmes közigazgatási közegből kiesve belevágni egyfajta szabadúszó életmódba, főleg, ha eddig fogalmunk sem volt ezek menetéről. Új dolgokat kell megtanulnunk, új folyamatokban gyakorlatot szereznünk. Előfordulhat, hogy nehezen döntünk a tanulás mellett, már elfejtettük, „hogyan kell”, azt hisszük, úgysem sikerülhet.
Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy csak elkezdeni nehéz. Ne csak nézelődjünk, válasszunk is valamit, és ha választottunk, jelentkezzünk rá. Eleinte én is tétováztam, de amint beiratkoztam, jött hozzá a kedv is. A tanfolyami napokon mindig sokkal jobb a közérzetem, nagyobb az önbecsülésem is.
Az első szabad hetek – a töltődés fontossága
Egy ekkora lépésnél, úgy érzem, a leglényegesebb, hogy kipihenjük. A középpontban egy ideig mi magunk legyünk, és ez nem önzés! Az élet néha jelzéseket ad, és egy üresjárat nem feltétlenül azt üzeni, hogy azonnal töltsük meg valamivel – sokkal inkább azt, hogy használjuk ki a csendjét.
Nekem a töltődés maga a csend, az otthon nyugalma. Fényterápia, természetközeliség, és több egyedüllét, ami nagyon fontos. Teljesen egyéni azonban, hogy kinek mit jelent a töltődés. Egyet azért kiemelnék: előrevivő és motiváló olyanokkal beszélgetni, akik már ott vannak, ahová mi is szeretnénk elérni.
Időnként mások ebből annyit fognak érzékelni, hogy csak üldögélünk, bambulunk, kikapcsolódunk, esetleg egyfajta lelassult állapotban vagyunk. De tudniuk kell, hogy mikor látszólag nem csinálunk semmit, akkor épp építjük újra magunkat: rendezzük a jövővel és a hivatalos ügyekkel kapcsolatos, kavargó gondolatainkat, feldolgozzuk a veszteséget, megtervezzük a következő lépéseinket. Friss gondolatok, tervek születnek, fontos megérzések ébrednek.
Tükör leszel másoknak
Egy-egy nagy lépést gyakran a személyiség változása, fejlődése, erősödése előz meg. Az is lehet, hogy maga a változás generál személyiségbeli fejlődést. Előfordulhat, hogy a környezetünk egy része nem ünnepli majd mindezt. Megszokták, hogy nem szoktunk véleményt nyilvánítani vagy nemet mondani, és szeretnének ugyanolyannak látni, mint addig. Talán még vissza is akarnak húzni a régi állapotunkba, meggátolva kiteljesedésünket, hiszen így szoktak meg minket. Mindezt figyelemmel kísérni felesleges, mert nem is rólunk szól! Elvonja figyelmünket a lényegről: a saját utunkról. Bízzunk magunkban, hiszen nem véletlenül született meg a döntés. Tartsuk a fókuszt az előttünk álló célokon!
Lesznek azonban természetesen olyanok is, akik lelkesen reagálnak döntésünkre, és teljes szívükkel és kedves szavaikkal támogatnak majd célunk elérésében. Mennyit számít ez az átmeneti időszakban!
Hogyan segíthetünk?
A munkáját elvesztő/kereső folyamatosan érzi az önmagával szemben támasztott elvárások – és persze a számlák – nyomasztó sürgetését. Közben talán kevésbé képes másokra odafigyelni vagy másokat támogatni, hiszen önmagában is tartania kell a lelket. Hosszabb ideig tartó bizonytalanság esetén depresszió is kialakulhat. A családtagoknak, barátoknak sem könnyű végignézni mindezt. Igyekeznek megérteni a helyzetet, „csak segíteni akarnak”, de idővel kialakulhat egy olyan feszélyezett állapot, ami senkinek sem tesz jót.
Családtagként, barátként hogyan segíthetünk? Lehet egyáltalán valódi támaszt nyújtani?
Igen! Legfőképpen önbizalmat adni. Emlékeztetni a másikat a céljaira, eddig elért eredményeire, erősségeire. Elvinni őt programokra, hogy kiszakadjon az otthoni légkörből, feledtetni vele a helyzetet. Ha engedi, részt venni a keresésben: megvitathatni együtt, hogy a kinézett pozíció valóban neki való vagy sem. Átbeszélni azt, megéri-e annyit utazni, megéri-e neki azt a bért elfogadni, illetve pályázatok után kutatni. Elfogadni, ha töltődésre, csendre vagy olyan tevékenységre van szüksége, mely fenn tartja a víz színén.
Mit nyerhetünk a változással?
A szabadság nagyszerű, de félelmetes. Benne rejlik a saját felelősség száz százalékossága. Ám még ebben a nehéz helyzetben is találni olyat, ami minket szolgál. A fejlődés lehetősége és a talpra állás ereje önbizalmat adnak, sőt, már önmagában a döntés meghozatala is! Új ismeretek és új ismeretségek gazdagíthatnak. Lehetőségünk van visszavonulni, megismerni saját magunkat, határainkat, erőnket.
Elismerem, vannak percek, órák, mikor eluralkodik rajtam a kétségbeesés, de akkor azonnal csinálok valami hasznosat: keresek tennivalót a kertben, megnyitok egy új állásportált, frissítek az önéletrajzomon, vagy épp edzek. A hasznos tevékenységek ugyanis helyrebillentik az egyensúlyt. Egyensúlyban és megengedésben pedig könnyebben ránk talál a nekünk való munka. Mi a megengedés? Számomra ez: készüljünk fel, tanuljunk, figyeljük a lehetőségeket, ragadjuk meg, amit csak lehet, de aztán engedjük meg, hogy a magasabb erők támogassák meg ügyünket. Sosem akkor érkeznek a meglepő telefonhívások, megfelelő emberek, vagy nekünk szóló hirdetések, mikor épp görcsösen szorongunk, hanem amikor épp békésen, bizakodva áramlunk az életünkkel. Igaz?
Úgy gondolom, minden a legjobbkor jött. Életemben először teljes mértékig örülök a változásnak, az új lélegzetnek. A sors ezzel egyúttal a jövő küszöbére dobott: tessék, fogj végre hozzá ahhoz, amit mindig is akartál, de sosem merted meglépni! Ezen leszek.