Akár otthon lévő édesanyák, akár a munkába már visszatért, dolgozó nők vagyunk, előfordulhat, hogy úgy érezzük, nem értékelik egész napos fáradozásunkat, esetleg kritikák érnek feledékenységünk vagy egyéb hiányosságaink miatt. Nem túl eredeti téma, ezt a kérdést már sokan körbejárták, én azonban szeretnék néhány új gondolatot hozzátenni, mindenféle mártírkodás és neheztelés nélkül. Azon gondolkodtam, mi lehet az oka ennek a jelenségnek?
Ti nők többfelé is tudtok figyelni!
Nem segít nekünk ez a jól ismert közhely, ugyanis teljes félreértés övezi.
Az, hogy többfelé tudunk figyelni, nem azt jelenti, hogy feltétlenül képes vagyok értelmezni a férjem világnézeti kiselőadását reggel fél nyolckor, miközben rohamtempóban pakolom össze az este elfelejtett tornacuccot. Azt sem jelenti, hogy egyszerre leadtam a határidős munkámat, foglalkozom az otthon gyógyuló gyerekem órai munkájával, a gyógyszertár is megvolt, és a tejbegríz sem égett oda telefonálás közben, mert én állítólag sokfelé tudok figyelni…
Nem. A „többfelé tudunk figyelni” hiedelem egészen másfajta teljesítményt jelent. A legfontosabb –fogalmazhatnék úgy is, hogy ami a legtöbb tárhelyet elfoglaló rész a böngészőnkben -, hogy fejben tartjuk a család dolgait. Mindenkiét. Ez önmagában elég sok apró információ, amihez jön még kismillió dolog.
Mi minden zajlik bennünk egy átlagos napon?
Pörgessünk le egy napot! Az ébredés pillanatában a nyakfájáson kívül máris az jut eszembe, ma ki mikor hová megy, van-e különóra, megvan-e hozzá minden, vannak-e tiszta ételdobozok és flakonok, az edzőruha ki lett-e mosva? Ma a kicsinek úszáscucc kell, a másiknak viszont tornazsák, de holnapra karateruha. Aktuális a havi befizetés, boríték a befizetéshez, holvanazapró?! Hopp, be kell írni az üzenőbe. Ja és aláírni a dolgozatot. Zsepije van? Persze hogy nincs, azt is fel kell írni a bevásárlólistára, de…ó, a ceruzák nincsenek kihegyezve. És megvenni a füzetborítót! Meg persze holnapra a kicsinek piros póló, a nagynak meg kék sapka, egy csomag írólap, és ma előbb kell érte menni, mert ez írták a heti negyedik ímélben… Megvan a kulcsod, telefonod, tolltartód? Sziasztok, drágáim, és még csak fél nyolc…
No lássuk, akkor nekiállok írni. Ja nem, berakok egy mosást, amíg megy a gép, legalább ráérek írogatni. Aham, akkor már eltakarítom a konyhai romokat, persze csak miután kiporszívóztam, mert kupiban nem tudok írni. Gyorsan kiugrok krumpliért, felteszem főni. Azalatt már tényleg fogok tudni dolgozni. Már kész is a mosás? Jó, mindjárt kiszedem, csak írok pár sort. Kétfélét lefőzök, nekem ugye a low carb, a gyerekek viszont nem eszik a karfiolt. Mi is van még? Meglocsolni a haldokló növényeket, befejezni a gazolást, kifogyott a cukor, a vaj is, ezt is fel kéne írni a listára… Csöngettek! Már fél három?! Kiömlött a tea, ki kell szedni a mosógépben hat órája ott felejtett ruhákat. Négykor online edzés, addigra ki kéne szedni a porszívóból a gumiszalagot, és persze a kenyeret a fagyasztóból, válaszolni két ímélre, visszahívni a Jucit, anyunak megkeresni a polcon a könyvét, mert megígértem. Felhívni a fodrászt, válaszolni a hivatalnak, mert nem kapták meg a csatolmányt. Ó és felvenni végre egy nappali ruhát így délután háromkor. Leesik már a körmöm, na mindegy, haladni kéne a tanfolyammal, hajam is milyen…Na indulok a suliba.
A háttérben pedig egy egész adatbázis morajlik folyamatosan: családi szülinapok, névnapok, évfordulók, hétvégi ebédek. Felhívni, üzenetet írni (de még mielőtt altatja a gyereket), ajándékot nézni – de nem akármilyet, hanem megfelelőt, és személyeset, és lehetőleg ne legyen neki belőle három másik -, csomagolás is kell, ó, és lebeszélni, ki mennyivel száll be, és hol álljunk meg virágért…
És ami még kimaradt…
Mindehhez még nem adtam hozzá a munkát, a tanulást, női ciklus hormonális hatásait, és a példa alapján még a gyerek sincs otthon. Szintén nem adtam hozzá a klasszikus női feladatot: a konfliktushelyzetek kezelését, az állandó családi villámhárító szerepet és kommunikációs központ funkciót, mely rengeteg energiát felemészt, hiszen átveszünk minden energiát, és mások helyett is próbáljuk megoldani a problémákat. Előfordulhat, hogy a nevelésben ránk hárul a szigorúság kényszere, és az ezzel szemben ösztönösen vágyott lágyság, „jófejség” ellentmondása. És ott a kialvatlanság is…
Mivel ezek után is kisimultak és higgadtak vagyunk, minden makulátlan és tökéletes, és semmit nem felejtettünk el, végre elégedetten hátradőlhetünk este hatkor egy kakaóval az ölünkben. Ja nem. Ezt csak valamelyik bugyuta amerikai szirupban láttam. Gyerünk tovább, kezdődik az esti őrület!
Sosem lesz tökéletes – de ez baj?
A „böngészőnkben” tehát szünet nélkül nyitva van egy halom ablak, és minél több van nyitva, annál esélyesebb, hogy telítődik a rendszer és le-lefagy. Képtelenség, hogy minden tökéletes legyen. De miért is kéne annak lennie? Emberek vagyunk. Igyekszünk, de néha elfáradunk. Fejben tartunk millió dolgot, de néha egy másik helyiségbe átlépve elfelejtjük, miért is indultunk el, vagy pár napig a székben hever a ruhakupac, főzés helyett rendelünk egy menüt, esetleg elől hagyjuk a vasalódeszkát.
Nem azért, mert alkalmatlanok vagy feledékenyek vagyunk. Hanem azért, mert tele van a fejünk tervekkel, tennivalókkal, sőt, közben 3 lépéssel előrébb vagyunk gondolatban. Próbáljuk a szálakat összetartani, szeretettel és lelkesen jól csinálni mindent. Az agyunk még félálomban is ezen dolgozik. Ezért nem működik például az, hogy ha már felébredt a gyerek, én még nyugodtan alszom tovább. Hogyan is tehetném? Hiszen attól a pillanattól készenléti állapotban van az elmém és minden idegszálam.
Mi is tévedhetünk!
Sokáig ettől a hiányérzettől szenvedtem én magam is. Hiányzott a dicséret, a szavakkal kifejezett érzés: „észreveszlek, jól csinálod”. Mélyen éreztem, hogy így van, ám hiányzott a külső megerősítés. Sok év kellett hozzá, hogy rájöjjek, rendkívül hiányos az önbizalmam, ami így aztán szivacsként issza magába a legkisebb dicséretet is, annak hiányában viszont zuhanórepülésbe kezd…Aztán azt is észrevettem, hogy a dicséretek, pozitív visszajelzések érkeznek ugyan, ám viszonylag gyorsan elfelejtkezem róluk, vagy lekicsinylem őket. És bárhogy is pörgünk, mindig a fülünkbe suttog a jól ismert női önsanyargatás: még csak itt tartok?
Természetesen mindenkinek természetes igénye az iránta érzett szeretet és megbecsülés kifejezése, és az, hogy tudjuk, számíthatunk mások támogatására. Szó sincs róla, hogy velünk van a baj, ha ezt igényeljük. De azért érdemes magunkba nézni. Nem önbizalomhiány, félelmek vagy régi emlékek szűrőjén át látjuk a körülöttünk élőket? Észrevesszük a segítségüket, jó szavaikat?
Egyáltalán mennyire számít az érdemeink szempontjából, hányszor dicsérnek meg? Biztosan az elismerésről szól ez? A legkevésbé. Szólhat viszont az önmagunkkal való kapcsolatról, az érdemtelenség érzéséről, az önbecsülés hiányáról. Mindenképpen érdemes ezeken is dolgozni, ha kell, segítséggel. Nem csak magunkon segítünk ezzel: a családunk hangulatára és működésére is kiterjed a magunkkal kialakított jó kapcsolat, nagyobb önbizalom. Nem várhatunk el, nem tehetünk mindent függővé másoktól, és főleg igazságtalan azért hibáztatni másokat, mert például nem halljuk meg, nem vesszük észre támogatásukat, vagy félreértjük egymás szeretetnyelvét.
Mire vágyik a nő?
Szóval mi igyekszünk, nagyon is. Talán éppen ez a baj. Meg hogy túl régóta csináljuk ezt, így mindenkinek kényelmessé vált. Ez önmagában még nem is baj. Hiszen szívesen figyelünk mindenre, gondoskodunk, játszunk és tevékenykedünk, de fontos, hogy a lelkünk töltést kapjon. Fontos a külvilág megerősítése például abban, hogy néha nyugodt lélekkel megpihenhetünk, elvárások és készenlét nélkül. Jólesik, ha néha letesz elénk is valaki egy kávét, megspórol nekünk egy sepregetést, vagy azt mondja: ma én főzök…és egyébként jó, hogy beírtál a tanárnőnek, én elfelejtettem volna, egyébként meg örülök, hogy szerdán elmész jógára, úgy ragyogsz azóta, menj csak jövő héten is… Ennyi bőven elég. Így mindig lesz energiánk, mert tudjuk: mindent, amik vagyunk és amit adunk, nem csupán megszokottként éli meg, de szívesen és örömmel fogadja a külvilág akkor is, ha nem sikerül minden tökéletesen. Ez igazán nem sok, mégis ettől érezzük: hasznos a jelenlétünk, látnak minket, jól csináljuk.