Kitettem egy fotót a Facebook-ra az iskolás fiaimról, kezükben a bizonyítványukkal, büszkélkedve. De a bizonyítvány belsejét nem fotóztam, bár azzal is dicsekedhetnék, de tudjuk, hogy nem az a lényeg, milyen osztályzatokat kaptak.
Hanem az, hogy végigcsináltak egy (újabb) nem egyszerű évet, amiben volt COVID járvány, karantén, kötelező maszkviselés, pedagógus sztrájk, háborús helyzet, parlamenti választási kampány, és még sok feszültség, amit részben közvetlenül, részben közvetve érezhettek.
Itthon pedig az egyéves kistestvérük, aki mellett nem mindig jut rájuk elegendő figyelem, és persze mi is átestünk a COVID-on, volt hiányzás, itthon tanulás, sok minden, ami miatt abszolút belefért volna, ha az érdemjegyeik rosszabbak.
De ami igazán fontos, az a hozzáállásuk, hogy komolyan veszik a tanulást, érdeklődőek, szorgalmasak, fejlődnek magukhoz képest. Erre vagyok büszke, és örülök, hogy szeretnek iskolába járni.
Sok múlik az egyéni képességeken, és tudjuk, hogy az oktatási rendszerünk sajnos ezt nem veszi figyelembe. Minden gyereknek ugyanúgy meg kell tanulni a verset, tudnia kell gyököt vonni és kézen állni, pedig mindenki másban jó.
A hétköznapi életben örülünk, hogy van, aki megjavítja az autót, szép frizurát készít, edzést tart, megcsinálja az adóbevallást, betömi a fogat, kiszolgál az étteremben, előadást tart az egyetemen, beszereli a mosógépet, stb. Ez a legritkább esetben ugyanaz a személy. Az iskolában mégis ugyanaz a mérce, mindenkinek mindenben jól kellene teljesítenie, de még ha kitűnő tanuló is, akkor se biztos, hogy olyan szerencsés ezzel.
Én az általánosban és a gimnáziumban végig kitűnő voltam, és ezt nem dicsekvésből említem. A szüleim sosem hajtottak, inkább magamnak felállított követelmény volt ez. Igaz, a nagymamám egyszer elmesélte, hogy mivel apukám kitűnő volt a gimnáziumban, kint van a neve a márványtáblán, arany betűkkel. 6 éves kislányként ez nagyon motiváló volt, és elképzeltem, milyen csodálatos is az a tábla, bárcsak az én nevem is felkerülne rá. Aztán nem így lett, mert másik suliba jártam, és később persze már nem is ez volt a célom, de bizony nem könnyű az „eminens” szerep se. Ha valaki rossz tanuló, pezsgőt bontanak otthon, ha 5-öst kap. A közepes tanulónak becsúszhat a rossz jegy, majd kijavítja. De a kitűnőnek nem, mert egy idő után kimondatlanul is ott az elvárás a szülők, tanárok, osztálytársak felől, ha már egyszer feltette magának a lécet, hozni kell a szintet, mert innen csak lejjebb van. A belső teljesítménykényszer így már a környezet részéről is elvárás lesz.
Az egyetemen aztán megbuktam az első vizsgámon. Egy több száz oldalas könyvet kellett betéve tudni, latin szavakkal, és én már 2 nappal a vizsga előtt se tudtam aludni, úgy izgultam. Aztán bementem, kihúztam a tételt, és visszaadtam, hogy én ezt nem tudom. Felszabadító volt, nem állt meg az élet, és másodszorra aztán átmentem, közepessel, aminek őszintén örültem. Meg kellett tanulnom hibázni, megbukni és felállni, ami nemcsak az iskolában, hanem az élet más területein is hasznos tapasztalás.
A másik, hogy a továbbtanulást, pályaválasztást is megnehezítheti, ha valaki mindenből jeles, mert akkor nem rajzolódik ki egyértelműen, miben jó. Míg ha valaki néhány tantárgyból gyengébb, másban pedig kiemelkedő, könnyebb megfelelő, testhezálló szakmát választania. Nekem a 20-as, 30-as éveimre maradt, hogy már a munkám során tapasztaljam ki, miben vagyok jó, és miben nem. A szakmai siker nem a papírokon múlik, azon pedig főleg nem, ki milyen osztályzatokkal végezte az iskoláit.
Persze nem azért írom mindezt, hogy örüljön, akinek nem lett kitűnő a gyereke, de minden éremnek két oldala van. A kitűnő bizonyítvány, de még a neves iskolák elvégzése sem feltétlenül záloga a sikeres karriernek. Az iskolarendszerünkben viszont ez a mérvadó, a jó iskolákba bekerüléshez jó jegyek kellenek, de érdemes-e a gyerekeinket belehajszolni ebbe?
Anyaként nem támasztok elvárásokat a gyerekeim osztályzatait illetően, elsősorban azt szeretném, hogy örömmel tanuljanak, ne stresszforrást jelentsen számukra az iskola. Nem kell mindenben jeleskedniük, bontakoztassák ki a képességeiket, teljesedjenek ki abban, amiben tehetségesek. Az iskolában megtanulják, hogy az életben vannak követelmények és következmények. Megtanulnak tanulni, hibázni, elfogadni a kudarcot és örülni a sikernek. Gyakorolják az együttműködést, a közösségben tevékenykedést, egymás elfogadását. Ha valami nem megy, szeretném, ha segítséget kérnének, nem egy nyomasztó teher lenne számukra. Ha alulmaradna a teljesítményük a megszokottól, szankciók helyett én az okát keresném, és hogy miben segíthetek.
A bizonyítvány sok mindent bizonyíthat, nem feltétlenül a gyerekek képességeit, hanem az érdeklődési körüket, a lelkiállapotukat, a saját magukhoz való hozzáállásukat, a tanáraikkal való kapcsolatukat, az iskolához való viszonyukat, az aktuális év nehézségeit, stb. Mindig szélesebb látószögből érdemes megvizsgálni. A gyerekeket pedig nem ez alapján értékelni, beskatulyázni.
Kitettem ezt a fotót a gyerekeimről, de nem a bizonyítványukra vagyok büszke, hanem rájuk.