A fiam kitűnő lett. De nem posztolom tele vele a Facebook-oldalam, mint sokan mások teszik. Nem mintha nem lennék rá büszke. Hogyne lennék, dagad a mellem. De ez az ő csatája volt. Az ő büszkesége, az ő érdeme. És nem az enyém. Pontosan tudom, hogy milyen év áll mögötte, és míg más csak a kitűnő tanulmányi eredményt látná a képen, nem tudná úgy értékelni, mint a fiam. És mint én.
„Anya, végre lenyomtam Milánt!” jön hozzám fülig érő vigyorral, és ha azt gondolod, hogy azért mondta ezt nekem, mert egy önmagától eltelt felfuvalkodott kiskrapek, ki kell, hogy ábrándítsalak. „Hát jófej vagy!” – mondom neki kissé dorgálva, de azért viccesen, mert valahol megértem az örömét. A fiam most harmadikos. Első óta csúfolják. „Lassú vagy!” „Béna vagy!” „Nem állhatsz be a csapatba focizni!”. Első óta így jár be az iskolába nap, mint nap. És mindennek ellenére próbálkozik. Beáll mégis, amikor nincs más, aki játszana. Itthon rengeteget gyakorol – bár mi nem mindig vagyunk kellőképpen lelkes társaság hozzá. Azért szinte minden nap odaállok én is és a férjem is 1-2 meccs erejéig, mert tudjuk, milyen fontos neki hogy fejlődjön, hogy megmutassa. Ebben az évben végre bevették az osztályválogatottba. Őszintén meglepődtem, és még jobban örültem neki.
Az idén nem nyert a matekversenyen sem, pedig úgy jött haza, hogy érezte: biztos ő lett az első. De még csak helyezést sem ért el. Ráadásul Milán nyert. Mondtam neki, hogy nem baj kisfiam, lehet, hogy egy hibát vétettél, esetleg kettőt. Elkalandozott a figyelmed, az övé pedig nem. Majd máskor jobban sikerül. De ott, azon a napon, azon a délutánon Milán jobb volt matekból, mint te.
Soha nem mulasztok el alkalmat, hogy felhívjam a figyelmét: attól, hogy más jó valamiben, ő nem lesz ezáltal rosszabb, a befektetett idő, a tanulás ezáltal nem válik feleslegessé, semmissé. A versenyeken egy pillanatnyi teljesítményt lehet mérni. Hogy valaki nyer, vagy éppen veszít, múlhat egy rossz pillanaton, egy eltévelyedett gondolaton. Igenis lehet örülni más sikerének, és mindenki megtalálja végül azt, amiben igazán kiteljesedhet, amit szeret, és amiben végül sikereket érhet el.
A gyerekek az iskolákban versengenek és piszkálják egymást. Tudom, nem csak az én gyerekem kap bántást, és biztos vagyok benne, hogy ő is mond néha olyan dolgokat az osztálytársainak, ami nem esik jól nekik. Nem szent. Gyerek. A suliban elképesztő a versenyszellem. A legtöbb szülő úgy biztatja a gyerekét, mint zsoké a lovát. Hajtja, hogy ő legyen az első, a legjobb, hogy az érmeket és bizonyítványokat végül büszkén posztolhassa saját oldalára, mint saját (?) érdemét. Táncversenyektől, focimeccsektől zsong egész évben a Facebook-folyamom, és bár örömmel tölt el más szülők öröme, mégis kissé aggasztóan hat rám, hogy mindenki mindenhol a versenyzéssel van elfoglalva.
De van még, aki emberségre is tanítja a gyerekét? Hogy gratuláljon a nyertesnek akkor is, amikor épp keserű a vereség érzése? Tudnak még örülni az emberek mások sikerének, vagy már csak a vetélytárs vesztesége fölött érzett káröröm éltet bennünket?
Az iskola nem csak a gyerekeket tanítja újra minden évben, de bennünket, szülőket is. Az év végi bizonyítványt a gyerekek kapják, de önmagunk tükre is lehet a benne található eredmény. Mégsem javasolnám senkinek, hogy gyermeke sikereit magáénak tudja. Nehézségeiben viszont igenis fontosnak tartom, hogy segítse fiát, lányát a két szülő.
A tanévzáró után bizonyítványt osztanak a tanteremben. Egyesével hívják ki a gyerekeket, és én már tudom, hogy minden gyereket meg fogok tapsolni: mindannyian megvívták a csatáikat, megírták a leckéiket, vagy éppen viselték a leckehiány következményeit. Kisiskolásnak lenni nem könnyű. Én még nem felejtettem el. Talán éppen ez a taps, ez az apró elismerés az, ami segít majd a gyerekeknek megküzdeni azzal, hogy idén úgy sikerült, ahogy. És hogy ez mégis dicséretre méltó. Velem tapsol a többi szülő, és a gyerekek is. Mindenki örül a másik bizonyítványának, hogy együtt végezték el az évet, és jövőre együtt folytatják. Mert van, akinek a táncversenyen, másnak a fociban, míg megint másnak a tanév végén jut kisebb vagy nagyobb elismerés.
Az én szemem pedig attól szökik könnybe, hogy talán mégis van remény. Remény, hogy a gyermekeinknek végül mégsem csak a verseny, de a közösség, a barátság és az összetartozás érzése is számít.