Ha valaha azt mondta volna bárki – bárki, hogy egy fél kiló csirkemell fölött képes leszek elpityeredni, valószínűleg körberöhögöm. De így történt. És tudjátok mit? Egyáltalán nem sajnálom.
Látom anyukám eres, cserzett bőrű kezét, ahogy a húsklopfolót újra és újra a magasba emeli, hogy megfelelő vastagságú szeleteket készítsen. A tökéletes, tenyérnyi darabokat egy hosszú fóliára helyezte, és egyesével körbetekerte őket – még arra is gondolt, hogy esetleg nem egyszerre akarom majd felhasználni az összeset. Ezt nejlonzacskóba rakta, majd írt egy papírfecnit „Rántanivaló” felirattal, és a hússal együtt egy újabb zacskóba tette, végül pedig lefagyasztotta. Nekem.
Amikor két hónappal később kicsomagoltam, és felfedeztem ezt a gondoskodást, melegség járta át a szívemet. Magamon éreztem meleg, puha, ölelő karjait, és hirtelen újra kisgyerek voltam, egész picike, amikor még az ölében tartott, és naponta érezhettem az illatát, foghattam a kezét.
A gyöngy betűk cirógatták az arcomat, szinte felfoghatatlan, hogy lehet ennyi anyai szeretet belegyömöszölve egy ilyen hétköznapi szóba: Rántanivaló.
Anyu! Bár már nem fogod a kezem minden nap (sajnos), és ritkábban látlak, mint szeretném, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád!
No, nem volt ez mindig így! Jól emlékszem kisiskolás koromban meggyűlt a bajunk egymással! Neked azzal, hogy kiradíroztam a fekete pontokat, nekem pedig azzal, hogy ha kaptam fekete pontot azért szidtál le, ha pedig eltüntettem, akkor azért. Ki érti ezt? Igyekeztem pedig, mindig jó tanuló voltam, amit teljesen természetesnek vettél. Egy ideig dühös voltam, mert csak akkor szóltál, ha négyest vittem haza, akkor is elégedetlenkedtél. Viszont így lettem mára egy mindig tökéletességre törekvő felnőtt, aki nem szeret összecsapott munkát kiadni a kezei közül.
Később, amikor jött a tiniszerelem, akkor utáltalak csak igazán! Nem engedted, hogy ott aludjak a barátomnál szilveszter éjjel! Nagyon sírtam! Azt hittem belehalok! 14 voltam akkor. Hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy otthon tartottál, fogva, mint egy kalitkába zárt pintyet?
Ne aggódj. 20 évvel később nagyon is tisztában vagyok az indokaiddal. Mit ne mondjak: helyeslem.
A huszas éveimben is sokat hibáztattalak, igyekeztem minél távolabb költözni, és csak ritkán jártam haza. Örültem, hogy végre egyedül élhetem a saját életem, nincs aki megmondja mit csináljak. Ha néha haza is mentem, sokat veszekedtünk. Szerettem a szemedre hányni, hogy mit rontottál el a gyerekneveléssel kapcsolatban – főleg nálam. És hogy ezek helyrehozhatatlanul megnyomorították az életem. Te nem szóltál, csak sírtál, és annyit mondtál: „Majd megtudod, ha neked is lesz gyereked!” – „Bábúmm! – gondoltam – a szokásos közhely. Jézus! Biztosan nem fogom soha megérteni, hogy miért neveltél úgy, ahogy!”
Anyu! Tényleg nem értem. Nem értem, hogy hogy bírtál ennyi fájdalmat elviselni, amit a felelőtlenül kimondott szavaimmal okoztam neked! Nem értem, hogy bírtál három gyereket is felnevelni olyan értékrenddel, ami igazán ritkaság számba megy manapság. Nem értem, hogy csináltad, hogy mindhárman jól tanultunk, és végül önálló, motivált felnőttekké váltunk, akik a jég hátán is megélnek.
Jól tudom, hogy milyen nehéz periódusokon mentél keresztül. Amikor hónapokig ingyen dolgoztatok apuval, mert csődbe ment a cég. Hogy honnan kerítettél mégis pénzt, hogy legyen mit ennünk, legyen mit felvennünk, és télire tüzelni valónk – nem tudom.
Szerencsére már felnőttem. És anya lettem. Anyu: igazad volt! Mindenben! És képzeld: már mindent értek! Értem a becsületesség és tisztesség lényegét. Értem a milliónyi tiltást. Értem a rengeteg könnyet.
Már úgy beszélünk egymással, mint az érett nők. Mintha barátnők lennénk. Amikor panaszkodom, meghallgatsz, és sokszor csak nevetsz – amitől nekem is jó kedvem kerekedik. Megnyugtatsz, elmeséled, hogy Te is ugyanilyen cipőben jártál, mint én. És olyan jó ezt hallani! Mert bár a viszonyunk mára már baráti – én jól tudom, hogy ez a fantasztikus nő az én anyám, és történjék bármi, valaki mindig lesz, akihez futhatok, aki átölel, aki felvidít, aki elfogad.
Egy fél kiló hús csupán, amit a kezemben tartottam aznap délelőtt. Egy egész élet, amit önzetlenül nekem adott egy csodálatos asszony – a mindenség – az, amire gondoltam.