Azt előre szeretném leszögezni, hogy imádom a gyerekeimet, senkire és semmire nem cserélném el őket, de…
DE vannak olyan pillanatok (percek, órák, napok), amikor úgy érzem, hogy sokkal könnyebben szót értenék két aranyhörcsöggel, vagy inkább aranyhallal. Igen, az aranyhalakkal egészen biztosan.
Szóval itt van ez a két kis lurkó, és biztos bennem van a hiba, amiért nem fér a fejembe, hogy miért nem értik meg például:
1. Aludni jó!
Igen, az alvás, vagyis inkább nem alvás kérdése mindenképp az első helyre kerül.
Miért, miért, miééért kell nekem minden áldott nap csatákat vívnom – és veszítenem – annak érdekében, hogy a gyerekeim hajlandóan legyenek aludni?! Nem, nem kell 12 órát, még 10-et se, de legalább 8-at, az olyan jó lenne. Én nem tudom, az óvodában mit csinálnak, de nem is merem megkérdezni, bemegyek fapofával, mintha otthon az ég világon semmi gond nem lenne az alvással, hátha elhiszik, és akkor ő is elhiszi, és akkor… Ott alszik. Hát, valamit tudnak az óvónők, vagy a gyerek tényleg csak engem szívat. De hogy az elmúlt 4 és fél évből én felet altatással töltöttem, az is biztos.
Besötétítek, mesét mondok, énekelek, altatóverset szavalok („Látod?! elalszik anyuka!!!”)… és még ezek után is inkább fejen pörögnének (ha hagynám)… anya legyen a talpán, aki ezek után nem fonja be a szemöldökét!
2. Felkelni is jó (…lenne, időben)
Ha már nagy nehezen ráveszem őket az alvásra, úgy belejönnek, hogy aztán meg felkelni nem akarnak. Estére persze megint elfelejtik, hogy milyen jó is volt aludni, semmi remény a kognitív fejlődésre, kezdhetem elölről, mint az 50 első randi című filmben…
Ami ad egy kis reményt, hogy a 4 és fél éves már kezdi megérteni, hogy ha este gyorsan elalszik, hamarabb fel tud kelni, és többet játszhat, de mire ezt sikerült matematikailag levezetnem… ne tudjátok meg!
3. Szelektív hallás
Az általános vezényszavak, úgy, mint: reggeli, ebéd, vacsora, fürdés, fogmosás, öltözés és a lefekvés-felkelés ugyebár, azok kimondva eleve egy teljesen más frekvenciatartományban mozognak, mint amit a gyermeki fül érzékel – ezt értem. Meg ugyan nem értem, de értem.
A „kisfiam, inkább ne próbáld meg egyedül kivinni a ruhaszárítót” túlságosan ellentmond a vágyainak, azt is értem. (Persze, hogy megpróbálja kivinni, összecsukódik, becsípi ujját.)
De amikor a saját nevét se hallja meg, akkor azért kezdek gyanakodni, hogy a probléma nem audiológiai eredetű.
Persze, amikor én nem hallok meg valamit, aminek általában valamilyen cukros és egészségtelen dologhoz van köze, akkor egyből megkapom, hogy „anya, szerintem be kellene jelentkezned a fülészetre!”
Hallatlan!
4. Rigolyák
OK, én se szeretem, ha sáros csizmával végigtrappolnak a lakáson, vagy ha ovi után nem mosnak kezet (fertőtlenítő szappannal, khm), de azért a rigolyáknak is van egy túlzott mértéke, amire a homlokráncolás a legenyhébb reakcióm.
Azt nagyon is helyeslem, hogy a játékokra vigyázni kell, különösen az új darabokat tartjuk nagy becsben, na de hogy a játékautók kerekei nem lehetnek koszosak, ezért fejjel (vagyis tetővel) lefelé tároljuk őket – ne már! Az ilyen kedvenc kisautók kézben se lehetnek sokáig, ugyanis vigyázat: megmelegszenek! Próbáltam informálódni a kisfiamnál, hogy ez ugyan milyen hátrányt jelent a játékautóra nézve, de nem kaptam kielégítő magyarázatot.
A kisebbik szépen eszik, amit ugyancsak értékelek. De hogy minden étkezésünk azzal telik, hogy minden egyes lecsöppent levesmolekulát és elkóborolt rizsszemet haladéktalanul távolítsunk el a tányérja 1 négyzetméteres környezetéből, különben erélyesen hangot ad nemtetszésének, szemöldökbefonós megint.
Aztán ott van még az „egyedül akarok beszállni a kocsiba” (nem éred fel az ülést – nem baj!), „én megyek előre az ajtón” (nálam van a kulcs – nem baj!), „takarj be, de ne úgy, hanem előbb felemeled az egész takarót, és azután simítsd el a ráncait…” és a többi.
Na, de ki, vagy mi fogja ezek után az én ráncaimat kisimítani?!
5. Értelmetlen hisztik
Van értelmes hiszti is? Nem tudom, de van, amelyiknek legalább valami konkrét kiváltó oka van: el kell indulni otthonról – haza kell menni, és egyáltalán, nem az és nem úgy történt, amit és ahogy gyermekünk szeretett volna.
De van az a fajta, általában fáradtság okozta hiszti, aminek semmi, de semmi logikus magyarázata nincs, ezért semmi, de semmi megoldás sincs a nem is létező problémára. Ha katonákra vágom a kenyeret, az a baj, ha nem, akkor az, a kakaó is vagy túl hideg, vagy túl meleg, de mindegy is, mert úgyse a megfelelő bögrében adtam. A lényeg, hogy megtalálják azt a hangnemet és kinyilatkoztatási formát, ami a szülőknél garantáltan leveri a biztosítékot.
Ilyenkor az egyetlen megoldás, ha mi is a szelektív hallást alkalmazzuk, és a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb módon próbáljuk meg elérni, hogy a gyerek ágyba kerüljön.
Utána már csak a betakarás megfelelő mértékét kell eltalálnunk, valamint a kis lámpa fényerősségét, a szoba páratartalmát… és jó eséllyel néhány (perc) óra múlva mehetünk is vasalni – az idegszálainkat.
A sort még tudnám folytatni… de mondtam, hogy imádom őket, ugye?