Tele a net olyan mémekkel, hogy mi történik, ha az anyuka 5 percre elhagyja a helyiséget, ahol a csemete éppen tevékenykedik. Gyermektelenül ezeken igazán jót mulat az ember, meg még egy ideig a baba születése után. Egészen addig a pillanatig, amíg el nem jön az ő első 5 perce.
Miután végigszenvedek két Shimmer és Shine részt, amiket már egyébként kábé tízszer láttam – mondjuk egyben csak most először – , de a gyerek még mindig nem végez a rakott krumpli adagjával, úgy döntök, hogy kimegyek rendbe rakni a konyhát. A reszelt túrós már sül szépen (Úristen mennyire imádom!). A fiam kisvártatva megjelenik a tányérral, rajta a maradék kajával – én olvadozok, hogy milyen okos, ügyes ez a gyerek és mennyire remekül megtanítottam arra, hogy mit kell csinálni, ha vége az ebédnek. Büszkeségtől könnyes szemmel megköszönöm neki és még mindig teljesen gyanútlan vagyok, amikor édesen mutogat az üveg Kubu felé. A kezébe nyomom. „Ba Á!” – jegyzi meg azon a cuki babahangján. „Igen, banán is van benne Kincsem!” – válaszolok neki elérzékenyült anyahangon. Kinyitom, elveszi és elvonul.
Én mosogatok, elpakolom a tiszta edényeket, bepakolok a mosogatógépbe, lecsutakolom a pultot, aah, annyira jól haladok! Közben csend van. Biztos nézi a mesét, és közben szopogatja az innivalót – gondolom naivan. Mint aki jól végezte dolgát – és valljuk be, tényleg jól végeztem! – előveszem a pudingot, és sutyiban elkezdem enni kint a konyhában. Ekkor bekapcsol a hatodik, hetedik, vagy nyolcadik, szóval a szuper anyai érzékem és belesek a nappaliba.
A pudingot felhajítom az íróasztalra, a gyereket a másodperc törtrésze alatt kapom le a kanapéról, nehogy beleüljön a 2 deci Kububa, amit nagy gondossággal locsolt maga elé a barna kárpitra (bölcs volt a színválasztás!). Hogyajóéletbe! Persze a szokásos narancssárga pléd nincs fent, mert még nem mostam ki. Ott lapul a szennyeskosár tetején. A gyerek a múltkor véletlenül összepisilte azalatt az öt perc alatt, amíg elkészítettem a fürdővizét. Pedig színben pont passzolt volna ehhez a balesethez. Eső után köpönyeg.
Nem szentségelek, még csak rá se kiabálok a fiamra – mindig meglep mennyire jól és higgadtan viselkedek ilyen helyzetben. Tudom, hogy nem akart rosszat, csak kíváncsiskodott, és kísérletezett amit egyébként imádok benne. Szóval elmondom neki, hogy jajjkisfiameztnemszabad. Előveszem a csodafegyvert: popsitörlővel esek neki összeterelni a narancssárga trutymót. utána egyre elkeseredettebben suvickolom a szövetet, de a fehér kis kendő a negyedik alkalom után is narancssárga. Hát, talán két év múlva, amikor költözünk, nem visszük tovább ezt a kanapét. Magamban már búcsúzkodom tőle. Egy hajóra helyezem, farakást készítek köré és egy jól irányzott lövéssel lángoló nyílvesszőt röpítek bele, hogy a folyón ragyogó tűzgolyóként távozzon életünkből.
Szóval ennek tudatában előkerül egy textilpelenka is és tovább súrolok. Hogy lehettem ilyen hülye? Az a rohadt 5 perc! Eddig soha nem volt erre példa. Voltak kisebb-nagyobb huncutságok, na de EZ! Már megszoktam, hogy a szőnyeg filctollas, a kisház szintúgy. A késeket és villákat rutinosan a bútorok legmagasabb/legbelsőbb/leghátsóbb részére dugom, nehogy véletlenül baj legyen. Megszoktam azt is, hogy a konzerveket a legkülönbözőbb helyekről halászom elő, és a kutya labdái rendszeresen apa cipőjében landolnak.
Előkotrom a másik plédet. A kártalanítás olyan 70%-os. Lepakolok. Kubus az öt kisautó, amivel játszott. A távirányító, a nadrág, a póló, a parketta, amin végigszambázott a gyümölcsleves gatyájában. Átöltöztetem. Most meg azt mondja hozzam ki a kiskonyhát, mert ő főzni akar. Gondolom az alapanyag meghozta a kedvét. Tessék édes fiam, főzzél.
Hanyagul ledobom magam a székre, és fojtott kuncogással befejezem a pudingomat. Kimegyek és a ragyogó konyhapultra teszem a kedvenc, frissen készült sütimet, és arra gondolok, hogy végülis tényleg viccesek azok a mémek.