Lassan egy év telt el azóta – hogy immáron Édesanyaként – újra átléptem a munka világának küszöbét. Ha visszagondolok az elmúlt esztendőre, semmiképpen nem nevezhetném eseménytelennek. A pörgés itthon, és benn is megtalált, vagy én őt, nem tudom pontosan. Ha mégis megkérdezné valaki, hogy mi az, ami leginkább hiányzik most az életemből, akkor „a csend” jutna eszembe. Lehetséges, hogy kimondani nem merném, de legbelül tudom, hogy őrülten hiányzik a napjaimból az időszakos magány.
A megoldott és megoldatlan ügyek száguldoznak agyamban, miközben menekülök a puha ölelésekbe, nyálas puszikba. Aztán, ha éppen kitör a hiszti parti, akkor a munkahelyi dolgokkal igyekszem elterelni a figyelmem. Szó mi szó, mostanában nem igazán volt olyan idő az életemben, ami az enyém lett volna. Voltak lopott óráim, fél óráim, de néha olyan fáradt voltam, hogy semmihez sem volt kedvem.
Nem úgy ezen a csütörtökön. Ha azt mondom csodás ősz, akkor pontosan ilyennek képzelem el. A nyár hevességétől megtört napsugár, tarkabarka, színes falevelek. És igen, ilyen volt az én csütörtököm is. Itthon maradtam, nem volt ügyintéznivalóm, reggel nyolcra elcsendesedett, kiürült a ház. Éppen nyolc órám maradt arra, hogy magam legyek.
A konyhában, a fürdőben, de szinte mindenhol szembesültem a rám váró feladatokkal, a legnagyobb baj az volt, hogy én ezeket nem csinálni akartam, hanem elvégezni, túl lenni rajtuk.
Az ágy szélén kacsingatott rám a könyvem, ami igen izgalmasnak ígérkezett, de sajnos a wc-n lopott öt percek alatt csak napi néhány oldalt sikerült elolvasnom belőle, így még nem szippantott be a történet fonala. Jártam keltem az üres szobákban, helyiségekben, míg végül a mosógépet mégiscsak bepakoltam, hiszen a szennyes kosár túl volt a megtelt állapoton.
Mikor végeztem, hihetetlen éhség tört rám. Nem csoda, máskor ilyenkorra már el is felejtem a reggelit és a kávét. Gyorsan kikaptam egy zsemlét, beleharaptam, de már nyitottam is a hűtőajtót, hogy valamit egyek még hozzá.
A mikrón vörösen izzó számok jelezték, hogy háromnegyed óra máris eltelt az én napomból. Ekkor megállt a számban a falat, letettem a zsemlét, vágódeszkát vettem elő, szendvicset készítettem… magamnak. Kedvem lett volna rögvest befalni, ehelyett szalvétába csomagoltam, a tejeskávét pedig a zárható pohárba öntöttem.
Hiába akartam ezer dolgot, olvasni, írni, vígjátékot bámulni, aludni, mégsem húzta a szívem, annál inkább vonzott a levegő, az őszi táj.
Mióta méhemben lezajlottak a mini evolúciók, ismét közel kerültem a természethez, de most magamnak akartam megnézni a katicát, nem, nem miattuk, nem tanulságként, hanem az én lelkem miatt. Saját örömömre követtem hosszan tekintetemmel a meggyengült szárnyú lebbenő lepkét, miközben benne voltam minden fában, a lehulló levelekben, a lábam alatt reccsenő avarban, az égen úszó fátyolfelhőkben és a kerítés mentén virító tűztövisben.
Feltoltam napszemüvegem, hiába bántotta szemem a fény, érezni akartam, nem a plasztikon keresztül, hanem közvetlenül a bőrömön. Mélyeket lélegeztem, és róttam a kis földes utakat, zegzugokat. Enyém volt minden. Ahonnan legszebb a táj, leültem, és megettem a zsemlém, elkortyoltam a kávém, és csak hallgattam a csendet. Lassan elhalt a távolban zúgó gépek hangja és kivált a némaságból a madárcsicsergés, a harkály kopogása, a lehulló levelek lágy sercenése.
Tudtam, hogy ez a néhány tíz perc, többet jelent, mint bármi más, amit elterveztem erre a napra. Meggyógyította a felgyorsult lelkem, lelassította a pörgést, mert hagytam befogadni a természetet.
Mikor hazaértem, az első dolgom az volt, hogy kikapcsoljam a céges mobilom, de vele együtt kikapcsoltam az összes létező órát. Nem voltam kíváncsi a számokra, nem akartam hallani fejemben azt a ketyegő hangot, mely minden egyes másodperccel közelebb vitt az „én időm” végéhez. Minden percét élvezni akartam, felhőtlenül, önzőn!
Aztán eljött a négy óra, már nem bántam, hogy vége, ismét elmerültem a puha ölelésekben, élveztem a bizsergető érintéseket, melengette szívem éles, sikító hangjuk, úgy éreztem, mintha egész nap erre vártam volna, de tudtam, hogy ehhez most kellett, nagyon kellett nekem ez a csütörtök!