Egy kedves ismerősöm nemrégiben közölte a virtuális közösséggel, hogy bizony hamarosan újabb gyerkőccel, egy kisfiúval bővül a család. Ezen elmélázva, rögtön eszembe jutott az én első várandósságom. Néhány momentumra a mai napig úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Egyes párbeszédek, jelenetek olyan élénken élnek bennem, mintha csak egy film pörögne előttem.
– Nem hiszem el! – kiáltott fel nővérem. A telefon hangszóróján átható éles hangja majdnem átszakította a dobhártyám. – Itt élünk a XXI. században és nem tudják megmondani, hogy fiú lesz vagy lány?
– Fiú lesz, vagy lány! – válaszoltam eltökélten, mert már kezdett elegem lenni a témából.
– Szerintem lány lesz! De attól tartok, lehet fiú is.
– Ja, pont így szokott lenni!
– De akkor most milyenre varrjam az ágyrácsvédőt?
– Micimackósra.
– Hát, ezt nem hiszem el! – dohogott tovább, de aztán kinyomta mobilját, mert sürgős micimackós dolga akadt a méteráru boltban.
Sorolhatnám tovább, hogy hány ilyen beszélgetés zajlott, Vele és másokkal. Hányan találgattak, és állapították meg a járásomból, a hasam állásából, de még a nézésemből is, hogy fiam lesz, vagy lányom. Nagyot nem tévedtek, mert általában pont ez a kettő jöhet szóba…
Persze, hogy érdekelt, ki lakik odabenn! Tudni akartam, mindennél jobban, mégis kicsit úgy éreztem utánajárni ennek a dolognak, nem hagyva bizonytalanságot olyan lenne, mintha előre bontanám ki a karácsonyi ajándékot. Manapság mindent azonnal akarunk, meg elő- és felkészülni, hogy aztán kékbe, vagy rózsaszínbe öltöztessük a szobát. Nem várunk már postai levelet, hiszen a világ túlsó végéből is ideér fél másodperc alatt a szmájli, szóval lehetőleg már a terhesteszt mutassa meg a piros csík mellett, hogy kék e vagy rózsaszín az a gyerek?
Mintha nem is lehetne zöld babakocsit venni, ami mindkét nemnek megfelelő, főleg, ha úgy tervezzük, hogy az első után lesz még második is. Mintha a lány csak baldachinos csipkés kiságyban tudna feküdni, ellenben a fiúnak kék fal, motorok és autók kellenek, hiszen mi mást lásson homályosan, az édesanyja arcán kívül egy hetes korában?
Igazából nem döntöttük mi el, hogy izgatott és várakozásteljes titokzatosságba burkolózunk negyven héten át. A valóság az volt, hogy amikor kérdeztük, még „takarta magát”, és időközben megérett bennünk a kivárás szépsége, annak sajátosan vibráló bájával. Lányt akartam, a férjem is. Persze, mindegy volt, de a szívünk mélyén kislányt álmodtunk. Ma már tudom, tényleg nincs jelentősége, szerelmes lesz az ember, ha lány, ha fiú. De akkor még nem tudtam ezt, csak ha magamba néztem, akkor egy nagy szemű copfost képzeltem el.
Ahogy teltek a hetek, már tapintottam a kis lényt, a leendő Földlakót, láttam a monitoron azt a kis ritmusos pontot, a szívdobogását, éreztem mozgását, naponta százszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a szeme, a szája és a haja. Álmodtam fiút, álmodtam lányt.
Amikor a kórházban az utolsó hetekben a többi kismama hasát simogatva Grétikézte, Bencézte a kis pocaklakót, akkor természetesen engem is elfogott a vágy! Eljátszottam a gondolattal, amint valamelyik dokira rátöröm az ajtót, fenyegetések közepette, súlyos kényszer kilátásba helyezésével ráparancsolok, hogy ultrahangot, de azonnal, mert én most tudni akarom, fiú-e vagy lány?
Vajúdáson és szülésen túl, kimerülve, félkómásan ért a kérdés:
– Mi lesz a kiscsaj neve?
– Miért lány?
Igen, lány! Én pedig azóta is csodálom centis pilláit, szépséges arcát, hiszen egy álmunk vált valóra, amikor megérkezett. Szerencsére pont olyan, amilyennek egy kiscsajnak, az én kiscsajomnak lennie kell, csicsereg, kérdez és válaszol egyszerre, hercegnő és persze néha boszorkány.
Ha pedig a hosszú várakozásra gondolok? Megérte titkolózni. A mai napig extra örömmorzsaként zizeg szívem csücskében az az örömteli izgalom.