Ez a téma már sokszor szembejött velem különböző internetes cikkek formájában, de a tapasztalat azt mutatja, hogy nem lehet róla elégszer írni.
Egy baráti házaspár évek óta szeretne gyereket. Egészen pontosan hat hosszú éve. Mindenen túlvannak, a meddő párok újtának minden lépcsőfokán jártak már: kivizsgálások, peteérést serkentő injekciók, irányított együttlétek, aztán inszeminációk sora, majd végül a lombikprogram. Háromszor próbálták a beültetést, az első alkalommal nem tapadt meg a megtermékenyített petesejt, a második alkalommal viszont igen. Határtalanul boldogok voltak, de a baba mégsem maradt velük, a tizenegyedik héten spontán elvetélt a lány.
Néhány napja találkoztunk egy kávéra, és nagy meglepetésemre csinos kismamapocival érkezett. Nekem szerette volna elmondani, ezért nem bő pulcsiban jött a találkozóra, hogy egyértelmű legyen az állapota. Sírva-nevetve mesélte, hogy az utolsó lombik sikerült, de rettegnek, hogy elveszítik, éppen ezért nem is merik mondani senkinek. Már az ötödik hónapban van, de a messze élő család még nem tudja, és igyekszik takargatni a növögető pocakot, hogy az ismerősök se jöjjenek rá.
Teljesen megértem a hozzáállását, én is átéltem ugyanezt. A tizenkettedik hétig nem nagyon mertem mondani, és utána sem nyugodtam meg egészen addig, amíg a kezemben nem volt az egészséges kisfiam. Persze erről a rettegésemről nem beszéltem, sőt, igyekeztem elhessegetni a fejemből, mert ugye pozitívnak kell lenni. Nehéz volt, nagyon nehéz.
No de itt jön az a része, amiből azóta sem tértem magamhoz.
Hirtelen megjelent az asztalunknál egy közös távoli ismerősünk, és meglepődve nézett végig a barátnőmön: “Nahát, látom, végre rászántátok magatokat a gyerekre. Éppen ideje volt, már negyven éves vagy. Szerintem nem kellett volna eddig várnotok vele, majd meglátjátok, hogy nincs annál szebb érzés, amikor a saját babádat öleled. Soha nem értettem azokat a párokat, aki ennyit várnak. Utazgatnak, étterembe járnak, de nem tudják, hogy öt álomnyaralás sem ér annyit, mint egy gyerek.”
És folytatta a szóáradatot, de én annyi megdöbbentem és felháborodtam, hogy ott teljesen elvesztettem a fonalat, a barátnőm pedig homályos szemmel, szomorú mosollyal hallgatta.
Szerencsére a tapintatlan betolakodó gyorsan tovább is állt, esélyt sem adva arra, hogy a barátnőm elküldje a fenébe. Észre sem vette magát! És pont ez a legdühítőbb benne!
Tudom, tudom, olyan sokan háborogtak már ezen, olyan sok írás született már a tehetetlen frusztrációtól inspirálva. De én is világgá akarom kiabálni a véleményem: ti, érzéketlen megmondóemberek, menjetek a fenébe!
Tudjátok, milyen pokol, ha nem jön a baba? Ha kezeléseken mész keresztül, ha újra és újra elvetélsz, ha hét hónapos magzat hal meg a méhedben? Egy másik ismerősömmel történt meg, olyan súlyos fejlődési rendellenességet fedeztek fel, hogy nem maradt életben az egyébként már régen vígan pocakot rugdosó baba. Tudjátok, hogy mi van a mögött, ha egy pár esetlen már sok- sok éve házasságban él, de még nem született meg az utód?
És itt most nem arról beszélek, ha egy pár vagy egy nő nem szeretne gyereket. Ez is megér egy külön cikket, talán egyszer megírom.
Nem, nem erről az esetről beszélek, bár ahhoz sincs senkinek semmi köze. Hanem azokról beszélek, akik szenvednek, aki éveken keresztül küzdenek. Akiknek minden ilyen beszólás, kérdés egy újabb kés a szívében. Akik tehetetlenül nézik, ahogyan rohannak az évek, ahogyan fogynak az esélyek, ahogy körülöttük mindenki újabb és újabb gyereket szül, miközben ők csak nyelik a könnyeiket.
Miért gondoljuk úgy, hogy jogunk van feltenni a gyerek érkezésére irányuló kérdéseinket? Tényleg ennyire primitív világban élünk, hogy egy házaspár egyetlen funkciója csak a gyereknemzés és a gyereknevelés lehet?
Gondolkodni kellene egy kicsit, mielőtt mások lelkébe gázolunk. Mielőtt előadjuk, hogy “éppen ideje volt már”. A legtöbb esetben az ilyen hosszú idő utáni várandósságoknak nagyon nagy előélete van, és higgyétek el, a kismama retteg. Retteg, hogy elveszítheti, hogy nem fejlődik normálisan, hogy hiába az évek, mégsem áll készen az anyaságra, hogy meg tud-e felelni egy ekkora feladatnak.
Nem ítélkezést akar hallani, nem buta mondatokat, amik felkavarnak benne mindent. Hanem nyugalmat akar, boldogságot, tiszteletet, empátiát.
Nincs jogunk mások életében vájkálni, nincs jogunk ilyet tapintatlan kérdéseket feltenni még akkor sem, ha ezer éves barátságról van szó. Soha nem tudhatjuk, mi van a háttérben, és annyira könnyű kikerülni, hogy óriási fájdalmat okozzunk valakinek, aki már eddig is sokat szenvedett. Csupán intelligencia és empátia kérdése az egész.