Amikor 22 hónappal ezelőtt anya lettem, ezer kérdést szegeztek nekem nap mint nap ismerősök és ismeretlenek. Volt sok jószándékú, néhány tolakodó, pár sértő, és egy-két számomra értelmezhetetlen is. Mint például hogy a férjem segít-e a gyerek körül, csinál-e otthon valamit.
Dübörög a feminizmus, harcolunk a nők egyenlőségéért, anyukák állnak vissza gyorsan a munkába, mert úgy érzi teljesenek magukat. Nincs ezzel az égvilágon semmi baj, és én bár abszolút tradícionális vonalon mozgok (értsd: imádom főtt ebéddel, tiszta házba hazavárni a férjemet, és itthon lenni a kisfiammal egyáltalán nem teher számomra, sőt), igenis támogatom, hogy mindenben egyenlő bánásmódot kapjon a gyengébbik nem. És nem, nem tudom értelmezni a kérdést, hogy apa segít-e otthon… Meg hogy apa vigyáz- e gyerekekre.
Miért segítene? Ő nem itt él? Ő talán nem képes elmosogatni ebéd után, összeszedni a szárítóról a ruhákat, felporszívózni, port törölni, sőt, akár főzni is? Ő nem tud pelenkát cserélni, síró babát megnyugtatni, ebédet adni, orrot törölni, építőkockázni, fürdetni, öltöztetni, játszótérre menni? Neki talán nincsen ugyanolyan két karja, mint nekem? Neki nem kell tudni, hol vannak a gyerek ruhái, pelenkái? Miért nevezzük azt segítségnek, ha ezeket a mindennapos, alapvető “feladatokat” a férfi is megcsinálja?
Rendben, ő reggel elmegy dolgozni, és este jön haza, amikor megkereste a napi betevőt, amiből aztán én bevásárolhatok és megfőzhetem a vacsorát vagy megvehetem a mosószert, amivel kimosom a ruhát. Viszont én nem lustaságból nem megyek el ugyanúgy dolgozni (még), ahogyan ő, hanem azért, mert a közös gyermekünket nevelgetem, a közös kutyánknak viselem gondját, és a közös otthonunkat tartom fenn napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, szabadnap és hétvégék nélkül.
Nem szeretném elkezdeni a tipikus mérlegelősdit: ki dolgozik többet, melyik feladat mennyire fajsúlyos, kinek a munkája ér többet, vagy kié nélkülözhetetlen. Nem szeretem hasonlítgatni a munkaidőket, a feladatokat, a felelősséget, hiszen talán apa munkája bőven lemaradna az én “csak” otthonlevésem mögött. Ne is menjünk ebbe bele, hiszen ahány ház, annyi szokás, annyi különböző életkörülmény.
Maradjunk csak az eredeti témánál: tényleg “segítség” az, amit a férj otthon csinál? Persze, hogy az, el kell ismerni, viszont azt is, hogy anya munkája is segítség. Nekem óriási szerencsém van- bár elég szomorú, hogy ez nem magától értetődő minden családban-, az én férjem szinte minden nap megköszöni a munkámat, ebéd után átölel és hangosan, a kisfiunk előtt megköszöni az aznapi ebédet. Hálás a tiszta, kivasalt ingekért, a tiszta fürdőszobáért, a beoltott kutyáért, a lemosott autóért. És van, hogy ezeket ő csinálja meg- na jó, főzni nem nagyon szokott, de ezt az apróságot elnézem neki, főleg úgy, hogy én ezerszer jobban csinálom nála (ezt ne mondjátok el neki, nehogy kedvét szegje).
Részt vesz a közös otthonunk feladataiban,és az első perctől kezdve elismerte, hogy például az igény szerinti szoptatás igenis kőkemény kihívás, nem pedig mosolygós babaillatú lustálkodás, ahogyan a filmekben látszik. Amennyire csak tud, kiveszi a részét a mai napig tartó éjszakázásokból, bár hála istennek a brutál első éven már túlvagyunk. Nem várta el egy-egy alvás nélküli éjszaka után, hogy másnap ragyogjon a ház, sőt, amint beláttuk, hogy ez a gyereknevelésnek nevezett édes őrület nem fog segítség nélkül menni (messze a család és a nagyszülők), ő volt az, aki felhívta egy ismerősünket, aki azóta heti egyszer eljön és kitakarít nálunk.
Az eddigi soraimat visszaolvasva úgy tűnhet, hogy felvágok a jófej férjemmel, pedig nem így van- bár nagyon büszke vagyok rá azért, hogy egyenjogú félként kezel, és elismeri a “munkámat”. Nem dicsekedni akartam, egyszerűen csak szerintem annyira egyértelmű, hogy egy család így működik. A szüleimtől is ezt láttam, a bátyámék háromgyerekes háztartásában sem csak a sógornőm a felelős az otthoni teendőkért, a barátnőim férjei ugyanígy kiveszik a részüket mind a gyereknevelésből, mind a házzal kapcsolatos feladatokból.
Nem segítenek, hanem részt vesznek benne. Ezért furcsa nekem ez a kérdés, és talán soha nem fogok tudni rá indulatok nélküli választ adni.