Rakoncátlan fantáziám már egészen kicsi korom óta a fantasztikus képességek után ácsingózik. Csorgó nyállal figyeltem Pikachut a Pokémonban, és persze hogy én is szerettem volna repülve lekungfuzni az ellenfeleim fejét. Idősödve pedig a szuperhősös mozik valóságos rabjává váltam. Nem feltétlenül szuperhősNŐ szerettem volna lenni, mert a legtöbben gagyik, az igazi szupererő mindig a pasiknak jut. Totális addikció alakult ki bennem, és a kisfiam születése után könnyes – vagy néha csukott – szemmel figyeltem az újabb és újabb szuperhős-mozik ajánlóját, miközben az öklömet harapdáltam, hogy „naeztsenézemmegmiattadfiam”. Neki persze nem mondtam el, nem szeretném, ha felnőtt fejjel a szememre hányná hogy milyen lelketlen disznó anyja voltam.
A lenyűgöző képességek mellett a mágia is megigézett (hahaha). Siheder (igen, tudom hogy hímnemű a szó) koromban kielégítettek az egyszerű kártyatrükkök, és folyvást gyakoroltam bonyolultabb bűvészmutatványokat is, elenyésző sikerrel. De tudtam, hogy ez csak szemfényvesztés, én IGAZÁBÓL szeretnék varázsolni.
Aztán felnőttem. Már tudom, hogy nem változhat a béka herceggé, mert nincs gonosz boszorka, aki megátkozta volna. Tudom azt is, hogy a filmekben a színészek jó eséllyel egy üres teremben ugrálnak egy gumikötél segítségével, miközben próbálnak úgy tenni, mintha egy gyilkos mutáns bagoly elől menekülnének. De se mutáns bagoly, se triplacukaharát ugró, lángnyelvet lövellő teremtmény nincsen ezen a földön.
Ennyi erővel mondjuk a Dunának is mehetnék csalódottságomban, de ehelyett mást találtam ki. Néha szuperhősnek képzelem magam. Aki reggel trillázva, virágillatúan ébred, és egy puszta gondolattal elkészíti a tökéletes kávét. Miután egyetlen hörpintéssel legurította a bögre tartalmát, ez a szuperhős egyszerre legalább 4 dologhoz lát hozzá. Egyszerre játszik a csemetével, ír a számítógépen, mos és ebédet főz. A tempója bírhatatlan, lelkesedése lankadatlan. ! Ez az elvetemült egyén néha nem röstell 30-40 percet edzeni még a délelőttök folyamán, bár van, hogy ezt a melót a délutáni műszakban rendelő varázsló nyakába varrja. Csak ámulok és bámulok, ahogy kacagva cikázik a szobák között, gondosan ügyelve arra, hogy gyermeke egy percre se érezze magát elhanyagolva – sőt, egyenesen úgy érezze, hogy ő az univerzum középpontja.
A küldetés sikeres.
Itt átadja a stafétát a varázslónak. A finomnak kis túlzással nevezhető ebédet néhány óriási trükkel a gyerek tányérjára ügyeskedi, miközben mókázik, nehogy a picúrnál eltörjön a mécses még evés előtt. Aztán végre asztalhoz ülnek. A kicsi szemek csillogva várják az előadást. A kaja berreg, brümmög, a bábok is esznek, isznak, nagy a vigadalom a lakomán. Egyszerre hatalmas vendégsereg veszi őket körül: ebédel a tigris, a királyfi, a fenyőnek öltözött manó és persze néhány kisautó is. Van tapsvihar és kacaj, meg minden, amit akartok.
A nap hátralévő részében is felváltva látják el a dolgukat – én csak a lábamat lógatom, és csöndben pillogok, ahogy ez a két különleges lény intézi a napomat. Kívülről szemlélem őket, mert az nem létezik, hogy ez én legyek.
Hát hogy bírnék én napi 4-5 óra alvás után jókedvűen hintáztatni egy kisgyereket? Hogy tudnám hulla fáradtan cipelni a 15 kilós kis tündért a babakocsival együtt? Mégis milyen ember képes arra, hogy reggel 8-ig megjárja a boltokat, megsétáltatja a kutyát, megfőzi az ebédet, miközben persze egyik szeme a gyereket kémleli? Vajon ki lenne képes fejben tartani, hogy mit kell venni a hentesnél, a zöldségesnél, a boltban, a postán és a drogériában egymás után? Én biztos nem!
De a bennem élő szuperhős és jóságos boszorkány számára egyszerűen nincs lehetetlen. Ahol az én erőm elfogy, ott jönnek ők, és megmentenek. Amikor már minden mozdulat fáj a kimerültségtől. Amikor úgy érzem, most aztán tényleg összerogyok, vagy leragad a szemem – egy gyengéd fuvallatot érzek. Megérkezett a felmentősereg.
És ritkán, nagyon-nagyon ritkán, az éj leple alatt mégis képes vagyok beismerni, hogy a valódi hős itt én vagyok kéremszépen. És az igazi szupererő: az anyaság.