Vicát elhagyta a férje, a gyerek pedig nem akar az apjával találkozni.
Roland egyik napról a másikra hagyott el. Kedden még virágot hozott nekem – hogy leplezze a titkos viszonyát -, csütörtökön pedig bejelentette, egy másik nő miatt kilép az életünkből. Este összecsomagolt, péntek délután jött érte egy barátja, és elvitte.
Négy hónapba telt, mire felfogtam, hogy nem jön többet vissza. Utólag nagyon szégyellem, de többször is porig aláztam magam előtte: hívogattam telefonon, írtam neki könyörgő leveleket, hivatkoztam Karcsikára, a régi szép napokra, a szerelmünkre. Még azt is megígértem, hogy megváltozom! Én… Minden alkalommal kedvesen, de jéghidegen utasított vissza. Lassan-lassan elfogadtam, hogy vadonatúj életfejezetet kell nyitnom, és egy fél év elteltével valamennyire el is kezdtem élvezni azt.
Karcsika akkortájt töltötte be a tizedik évét. Az apjával való kapcsolata az együttélés idején sem volt ragyogónak nevezhető. Igazából csak visszatekintve láttam meg, hogy Roland mennyire távolságtartóan, szinte ridegen bánt vele: nem tudott mit kezdeni egy kisgyerekkel, fárasztotta, untatta a jelenléte. Kötelességből megtanította biciklizni és úszni, de Karcsika a hasonló közös programokról mindig csendesen és fáradtan érkezett haza. Nehezen jöttek ki egymással, Roland mindig sokat beszélt, harsány volt és imádott társasági életet élni, a gyerek pedig rám hasonlított: introvertált volt és elmélyülős.
Amikor az apja elköltözött, Karcsika ahelyett, hogy gyászba borult volna, inkább felszabadult valami láthatatlan nyomás alól. Beszédesebbé és mozgékonyabbá vált. Többet akart kimozdulni a lakásból. Szívesebben járt iskolába. Csak akkor zökkent vissza a régi énjébe, amikor az apja néha megjelent és magával vitte. Ez az első évben talán ha ötször történt meg. Roland fél évre Angliába ment az új szerelmével, Lilivel, és amikor hazajött, akkor se nyitotta ránk túl gyakran az ajtót.