Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren, a kurta farkú malacon, és még a játék-hegyen is túl, élt egyszer egy család, melynek tagjait nem lepték el a gyerekjátékok… Ez csak a mesében létezik, a valóságban, előbb vagy utóbb, minden szülő eljut arra a pontra, amikor legszívesebben egy hatalmas szemeteszsákba eliminálná a gyerekvállalás valamennyi tárgyiasult hozadékát.
Játékból soha nem elég?
A baba még meg se születik, a család már egy kisebb kezdő készlettel várja, hogy egyáltalán ismertté váljon számára a játszás, mint tevékenység: rágókák, csörgők és zenélő szórakoztató kütyük kezdenek el gyűlni valahol a lakásban, egy kisebb dobozban.
Játszószőnyeg, hinta, készségfejlesztő játékok a következő etapban érkeznek a háztartásba, és minden egyes látogató is szükségét érzi, hogy valamilyen tárgy képében hagyjon nyomot itt jártáról.
Ahogy cseperedik a gyermek, és növi ki hónapról hónapra a ruháit – melyeket előrelátóan, a testvér érkezésére gondolva deponálunk valahol a pincében, padláson, vagy ezek hiányában az ágy alatt – úgy kezdenek a babajátékok is egyre nagyobb űrtartalmú dobozokat igényelni. Ezeket ugyanúgy halmozzuk, hátha jó lesz még a következő gyereknek – jeligével. Homokozó kellékek, építőkockák, plüssök, fürdő játékok, labdák, és azok a zenélős vackok, amiket megfogadtál, hogy soha, de legalább valami 10 percnél tovább leköti… Aztán ott vannak még a játékká avanzsált nem-játékok: PET palackok, tusfürdős flakonok, papírtörlő gurigák, használaton kívüli mobiltelefonok és távirányítók garmadája hódítanak egyre nagyobb teret. Lassan eljuttok oda, hogy több a játékos szekrény otthon, mint a ruhás, hogy a fürdőszobában is nagyobb helyet foglalnak a játékok, mint a tisztálkodószerek, a lakás minden szegletében: még a lépcsőn is építőkockás dobozt tároltok, míg végül egy legóralépős estén besokalltok.
A tárgyak rabságán kívül
A tavalyi nyaralásunkon egyik alkalommal úgy mentünk el strandolni, hogy semmiféle játékot nem vittünk magunkkal. Először kétségbe estem, mivel fog a 2 és 4 éves gyerek órákon át eljátszani a vízparton, de remekül feltalálták magukat: botok, kavicsok, és minden, a természetben fellelhető dolog lekötötte őket. Minél kevesebb a tárgy, annál nagyobb teret kap a kreativitás. Ezzel itthon is így kellene lennünk: nem biztos, hogy meg kell venni harmincezerért a játékkonyhát, a gyerekek kreativitása akkor tud igazán kibontakozni, a komód pedig sütővé alakulni.
De még ha be is látjuk, hogy kevesebb tárgy között is boldog gyerekkort tudunk biztosítani, akkor is el fog jönni a következő születésnap, névnap, karácsony, vendégség, fogtündér, és ki tudja még, mi, ami újabb játékcunamit hoz magával.
Ahogy a ruháinkat is időnként szanáljuk, a játékok háza táján se árt néha felülvizsgálatot tartani, és megnézni, mi az, amit már hónapok, esetleg évek óta elő se vettek a gyerekek. Ezt persze csemetéink távollétében célszerű megtenni, különben nem lesz túl hatékony a szelektálás: a 10 éves rájön, hogy mennyire szeret duplózni, a 4 éves a babajátékokkal kezd babrálni, a 7 éves kikéri magának, hogy a kedvenc óvodáskori kabaláitól megváljon, de még a legós dobozok és Kinder tojás-burkok se kerülhetnek észrevétlenül a játékok örök vadászmezejére. Ha viszont a gyerek beleegyezése nélkül válunk meg valamitől, egészen biztos, hogy pont azzal szeretne játszani a rákövetkező héten, mert valami rejtélyes módon megérzi a kollektív tudatalattin keresztül, hogy azt már hiába is keresné. Ha nem akarjuk, hogy még 20 év múlva is felhánytorgassa, hogyan vált köddé egy őszi alkonyon a mackója, inkább mégis kérdezzük meg.
De játékválogatást szigorúan tilos érzelgős-nosztalgikus hangulatban végezni, csakis tárgyilagos, praktikus hozzáállással lehetünk eredményesek.
Hova száműzzük?
A legegyszerűbb, és érzelmileg legkönnyebb megoldás a családon belüli átörökítés – feltéve, ha vannak a családban olyan kisebb gyerekek, akiknek a szülei még nincsenek hozzánk hasonlóan besokallva. A tartós és értékes darabok, amiktől nehezen válunk meg, így családban maradhatnak: mi például megegyeztünk az unokatestvéremmel, hogy az ő nagyobb gyerekeitől megörökölt Duplo-t visszaadjuk, ha náluk már az unokák vennék birtokba, és később majd az én gyerekeim gyerekeihez is visszakerülhet az egyre gyarapodó készlet.
Az értékesebb dolgokat (bicikli, hinta) érdemes eladni, hogy a bevételből fedezni tudjuk gyermekeink újabb (és egyre magasabb árfekvésű) játékait – vagy inkább az iskolázásukat.
Erre legalkalmasabbak az online piacterek, vagy Facebook adásvételi csoportok. De ha van egy szabad fél napunk, játékbörzére is kimehetünk, a nagyobb gyerekek már élvezni fogják az árusítást.
Tapasztalataink szerint az óvodák, bölcsődék, gyermekorvosi rendelők, védőnői szolgálatok bármikor, bármilyen játékot szívesen fogadnak – lehetőleg persze használható, nem törött állapotban – a kinőtt műanyagmotoroktól kezdve a megunt mesekönyvekig és kopott kisautókig. Kórházak, gyermekotthonok szintén örülnek a felajánlásoknak.
Emellett számos jótékony szervezet működik, amelyeket fel lehet keresni játékfelajánlásokkal is. Ilyen a Vöröskereszt (adományboltot is üzemeltetnek), a Karitász, vagy az Anyák az anyákért alapítvány, de a neten sok más egyéb, a lakóhelyetek közelében működő karitatív szervezetet megtalálhattok.
A nagyobb gyerekeket érdemes bevonni a jótékony akcióba, ezzel az ő értékrendjük is javul, és jó érzés lesz nekik is, hogy megunt játékaikkal más gyerekeket tesznek boldoggá.